Emlékedre

A honvágy szívet megdobogtató érzése akkor is jelen van, ha nem szeljük át az óceánt. Vágyunk vissza a gyermekkor felhőtlen boldogságába, oda ahonnan indultunk. Kirepülünk a fészekből az új környezetbe, mert elvágyunk és örökké visszavágyunk. Közben sok-sok hatás ér bennünket, új emberek, új környezet, új érzések. Változunk és ugyanakkor változik a "fészek" is, de még mindig jó, fájdalmasan jó érzés visszavágyni. Még csak a közelében vagyunk, de már erősebben dobog a szívünk, mert még mindig van kihez "hazamenni". És egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor az otthon ölelő karjai helyett a gyász tanácstalan hideg csendje fogad. Zavarodottan keressük a régi érzést, újra és újra próbáljuk átélni, de soha többé nem lesz ugyanaz. Akkor föleszmélünk és az új fészek felé fordulunk, nekünk ott kell a meleget biztosítani. A régit egyre ritkábban látogatjuk, nincs miért. Egyszerre egy újabb fájdalom nyilall belénk és torkunk azért szorul össze, mert már nem vágyunk vissza, örökre elveszítettünk valamit, ami már csak a szívünkben él. 

Életkoktél

Lássunk tisztán, ..... hát elő a mérleg!

Ebben egy kanál méz, s láz, mi éget,

A másikban a kell fanyarsága, apróra tört jégtáblák

és egy cseppnyi méreg.

Rázd össze az egészet, így lesz egy elegáns koktél, 

a neve:            Élet. 

Itt egy szívószál, .... kéred?  

Hull a pelyhes ......

Bizony ez nem mostanában történt, mégis, ilyenkor Télapó közeledtekor eszembe jut ez a régi kis történet, talán ettől a naptól kezdtem gyanakodni, hogy a felnőttek néha füllentenek. 

A december minden gyermek számára egy varázslatos időszak. Ilyenkor megelevenednek a mesehősök, a jóságos Télapó a teli puttonyával, a gonosz krampusz a virgácsával, és őket követi az angyalka, besurranva a kéményen becsempészve a gyönyörű csillogó karácsonyfát, amitől finom fenyő és narancsillat árad szét a jó meleg szobában. 

Nem is tudom az ajándékot vártam jobban, vagy magát a találkozást a Télapóval, de olyan örömmel és félelemmel teli izgalommal mentem az óvodába, talán mint még soha, sőt biztos, hogy soha, mert egyébként nagyon utáltam a betűtésztás zöldségleves és a délutáni alvás miatt. Ám ez egy különleges nap volt, megmondták a nővéreim is, ma a jó gyerek ajándékot kap, a rosszabbja meg kifenekelést a virgáccsal. Ugyan én teljesen biztos voltam benne, hogy ha az a Télapó tényleg mindent lát, csakis ajándékot kaphatok, ellentétben a nővéreimmel, de valamiért nekik mégis sikerült megingatni bennem ezt az erős hitet, így aztán kicsit vegyes érzelmekkel vártam a találkozást. És egyszer csak meghallottuk a Télapó közeledtét jelző csengettyű hangját. Gyomor összeszorul, elbújjak, vagy szaladjak elé, mit tegyek?, de máris kinyílt a kétszárnyas ajtó, belépett a télapó, és jött vele két félelmetes fekete krampusz is, akikre annyira azért nem számítottam. Milyen lehet ez a télapó, ha képes krampuszokkal barátkozni? 

Kicsit gyanakodva méregettem, de némileg megnyugtatott a télapó hátán az a méretes puttony, csak nem lehet olyan rossz ember. Körbeültük a termet kis székeinken és a télapó mindenkihez odament, mondott pár szót és a végén megsimogatta a gyerek fejét, de a zsák csak nem akart megnyílni. Végre odaért hozzám. Már nem tudom mit mondott, egyáltalán mondott-e valamit, csak azt hogy nyúl felém az egyik egyáltalán nem bizalomgerjesztő krampusz, és ekkor megtörtént a baj… Képzeletben már éreztem a virgács suhintását, amit ez a rossz arcú ördögfióka mér rám és nem is tudom hogy történt, de hirtelen elindult a kezem és a  télapó segédjének arcán egy hatalmasat csattant. Nem tudom, melyikőnk rémült meg jobban, de a krampusz álarca a földre került és ott állt előttem teljes valójában Fódi Jani a nagycsoportos óvodástársam, aki a következő pillanatban sírva rohant ki a teremből. Utána rohant a télapó, aki nagy igyekezetében elveszítette a szakállát és így nagyon hasonlított Annus nénire a dadára. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy tényleg Annus néni volt-e, de azt hiszem innentől már voltak kétségeim  a Télapó létezését illetően.

Reggeli ima, avagy a (házi)sárkány evoluciója

Istenem! Hagyd meg a kétségeimet! Engedd,  hogy az élet tapasztalat se tegyen annyira csontossá, bután konokká, változásra képtelenné, hogy észrevegyem, meghalljam  és meglássam mások igazát.  

Csak gondolkodtam, és kihallattszott:)

Gyermekként imádtam hallgatni a felnőtteket, ahogy visszaemlékeznek az életük történéseire. Különösen nagyapám igaz meséit szerettem, aki mindig elbűvölt mikor a Dél-Amerikában  elefánt gondozóként töltött éveiről mesélt, vagy éppen a háborúról egy-egy jó hosszú erdei kirándulás, vagy a falu szélén lévő kis tavacskán való csónakázás ideje alatt.

Visszagondolva a szüleim és a nagyszüleim életére, egy ideje azon rágódok, mennyi mindent elveszítettünk azzal, hogy ezt a modernkori életformát kaptuk.  Nem, ne értsen félre senki, nem hiányolom sem a háborút, sem pedig ’56-ot  a borzalmaival, nélkülözéseivel együtt. Ez nagyon jó, hogy számunkra már történelem. Ugyanakkor ennek a kornak a letűntével egyre kevesebbszer lehet találkozni  igazi emberi összefogással, együttérzéssel, a másik ember örömének őszinte fogadásával.  Nincsenek igazi nagy családok, hisz mindenki külön akar költözni, ahogy eléri a nagykorúság küszöbét. Mi szülők mindent meg is teszünk azért, hogy a köldökzsinór elszakadása minél zökkenőmentesebb legyen, ne érezzék még egy kicsit sem, milyen is az, mikor valami nincs. Ballagásra valamilyen jópofa kis kocsi, diplomaosztásra egy önálló lakás, természetesen bebútorozva. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy csemeténk arca egyre kevesebbszer boldog. Elvettük tőle a lehetőséget, elvettük tőle azt, hogy megküzdjön valamiért, neki csak élni kell, élvezni az életet. Az álmokat felváltják az igények.  Ma már nincsenek hősök, nagy tettekre kevés embernek van adottsága és lehetősége. A jóleső izgalom, a drukk megéléséhez befizetünk jó pénzért egy bunji jumpingra, egy vadvízi evezésre, vagy a bevállalósabbak részt vesznek valamilyen reality show-ban. Kell az adrenalin szokták mondani. Tényleg az kell, vagy maga a tudat, hogy képes vagyok valamire? Az önmegvalósítás időszakát éljük és ragaszkodunk is hozzá foggal-körömmel, ha akadály van félrerúgjuk, vagy eltapossuk. Az ego kiteljesedése nem bírja ki a házasság kötelékét, ma kapcsolataink vannak, amit röviden meg lehet szakítani mindenféle kényelmetlen hercehurca nélkül. Nem tudom hogy ez rosszabb-e, vagy jobb a 100 évvel korábbi elfogadott és megélt emberi normáknál, én mégis egyre többször kényelmetlenül érzem magam itt, ebben a modern kényelmes világunkban.  

Buszon

A busz döcögve haladt a csúcsforgalomban. Az átmenet nélkül, hirtelen beköszöntött meleg, fülledt forróságként hömpölygött a jármű belsejében. Az utasok álmosan, szótlanul próbáltak nem venni tudomást egymásról, belemélyedni saját világukba. Egy üvegpohár falát bepárásító jéghideg ásványvízre áhítozva vártam , hogy ebből a pokolból végre szabad levegőre jussak és közben szokásomhoz híven vizsgálgattam az utasokat saját szórakoztatásomra. Szemem egy 60-70 körüli emberen akadt meg, aki aránylag tiszta ruházata ellenére, szinte magán viselte a hajléktalanok összes ismertetőjét. Haja és borostája rég találkozott borbélyüzlet jó szagú levegőjével, kezében görcsösen szorította a vastag plasztik szatyrot, amiben talán összes vagyonát cipelte magával. Fénytelen tekintettel olyan egykedvűen nézett a semmibe, mint aki már végleg számot vetett az életével és mindenről lemondott. Hangosan sziszegve kicsapódott a buszajtó és egy anyuka szállt fel 4 év körüli, csicsergő boldogarcú kisfiával. A kisfiú egy piros autót tartott apró kezében, tekintetét büszkén hordozta végig az utasokon, remélve, mindenki észreveszi a kis piros csodát. Már majdnem kiült arcára a csalódottság, mikor a fénytelen szeművel találkozott a tekintete. Nézd bácsi, most kaptam….. Szép autó, biztos nagyon jó kisgyerek vagy, hogy ezt kaptad, szólalt meg váratlanul az ember. Szemében,mintha mégis valami fény csillant volna fel. Elvadult vonásait a félszeg mosoly szinte barátságossá tette. A kisfiú éppen mesélni kezdett volna új szerzeményéről, de anyukája türelmetlenül húzta magával a busz belsejébe, ahol még szabad volt egy ülőhely. Az újra fénytelen szemű, arcán csalódottsággal nézett utána, majd mintha szégyenkezne, hogy meg mert szólalni, behúzódott a busz sarkába, szemeivel a semmit keresve a koszos ablaküvegen keresztül. Vagy csak az emlékeibe merült? Talán… mikor még volt édesanyja, akinek a szemefénye volt, a fiatalkorára, amikor erős volt és boldog, álmai voltak és szerették, és számított valakinek, vagy talán még fontos is volt? Ki tudja! Most itt van magányosan, észrevétlenül, mint egy elnyűtt régi kabát, akihez egy pillanatig emberként szóltak. Gondolataimból felriasztott a busz kicsapódó ajtaja, fellélegeztem, én megérkeztem és a busz döcögött tovább.