Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:
Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám,
se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem
két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni. A
piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim
hamiskártyásnak kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek,
de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált. A Normafa laposabb
lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta,
hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam,
egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem,
hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal.
Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy
csodálatos egybeszabott kék sí overált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben
párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt.
És este - mert azért nem akartam túl sok szemtanút - ott álltam a
tubenthali pályán. Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából,
hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam.
Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen
megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is,
úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már
nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem, és nem láttam
senkit, lekuporodtam.
Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak
egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes
natúr szépségemben mutatkoztam. Egyszóval lekuporodtam, és a költővel
szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre
a síléc megindult alattam. Úgy látszik, rosszul vágtam le a
hóekehelyzetet.
Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties
sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a
nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a
pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon. Mit mondjak, voltam
már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban: "Istenem, ha túlélem,
adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra".
Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni,
kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a
bugyimat. A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az
elsősegélyhelyre. A bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a
törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába. Míg az
orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.
- Ön szintén kezdő, uram?
- Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös
lesiklóbajnoka vagyok, és most először sérültem meg.
- Mi történt?
- Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam
nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje
a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a
vakbél-operációjának a helye is látszott egyébről nem is beszélve.
Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem,
hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány.
Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?
- Én is, mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a
nyolcnapi üdülési díjat.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 28., csütörtök
2010. december 12., vasárnap
Arthur Madsen: A zokni
Azt mondják, hogy hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb dolog a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról mérhetetlen szeretet és boldogság tükröződött. Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti „muszájmertmindenkieztcsinálja” dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.
- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sosem született volna meg.
December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.
A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam. A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öregkoromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.
- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hétéves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.
Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi – rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.
Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat. Igen, ez volt az a pillanat. Most értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással jutottam el a karácsonyfámig, amit most gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg az üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoznak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.
- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sosem született volna meg.
December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.
A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam. A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öregkoromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.
- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hétéves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.
Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi – rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.
Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat. Igen, ez volt az a pillanat. Most értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással jutottam el a karácsonyfámig, amit most gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg az üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoznak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.
2009. október 7., szerda
Graham Green: Pornó
- Mások bezzeg jól szórakoznak - mondta Mrs. Carter.
- Hát - felelte a férje - mi is megnéztük a ...
- A fekvő Buddhát, a smaragd Buddhát, a dzsunkapiacot - mondta Mrs. Carter. - Megvacsorázunk, aztán hazamegyünk, aztán lefekszünk.
- Tegnap este az Éva bárban voltunk...
- Ha nem velem volnál - mondta Mrs. Carter -, már biztos kitaláltál volna magadnak... tudod jól, mire gondolok. Olyan helyeket.
Ez igaz, gondolta Carter, miközben a kávéscsészéje mögül figyelte feleségét: karkötői, mint a bilincsek, ütemesen csörögtek, ahogy a kávéját kavarta. Abban a korban volt, amikor az elégedett asszonyok a legszebbek, de az ő arcára már kiültek a kielégítetlenség ráncai. Amikor az asszony nyakát nézte, az jutott eszébe, hogy az ő feleségéhez képest milyen szelíd és béketűrő a pulyka. Vajon én vagyok a hibás, vagy ő - vagy születési hiba, mirigyzavar vagy valamilyen öröklött tulajdonság? Szomorú, hogy az ember fiatal korában olyan gyakran összetéveszti a frigiditás jeleit a kiválóság sajátosságaival.
- Azt is megígérted, hogy ópiumot szívunk - mondta Mrs. Carter.
- Hát - felelte a férje - mi is megnéztük a ...
- A fekvő Buddhát, a smaragd Buddhát, a dzsunkapiacot - mondta Mrs. Carter. - Megvacsorázunk, aztán hazamegyünk, aztán lefekszünk.
- Tegnap este az Éva bárban voltunk...
- Ha nem velem volnál - mondta Mrs. Carter -, már biztos kitaláltál volna magadnak... tudod jól, mire gondolok. Olyan helyeket.
Ez igaz, gondolta Carter, miközben a kávéscsészéje mögül figyelte feleségét: karkötői, mint a bilincsek, ütemesen csörögtek, ahogy a kávéját kavarta. Abban a korban volt, amikor az elégedett asszonyok a legszebbek, de az ő arcára már kiültek a kielégítetlenség ráncai. Amikor az asszony nyakát nézte, az jutott eszébe, hogy az ő feleségéhez képest milyen szelíd és béketűrő a pulyka. Vajon én vagyok a hibás, vagy ő - vagy születési hiba, mirigyzavar vagy valamilyen öröklött tulajdonság? Szomorú, hogy az ember fiatal korában olyan gyakran összetéveszti a frigiditás jeleit a kiválóság sajátosságaival.
- Azt is megígérted, hogy ópiumot szívunk - mondta Mrs. Carter.
- De nem itt, drágám. Saigonban. Itt "nem illik".
- Mióta adsz te az ilyesmire
- Mióta adsz te az ilyesmire
- Itt csak a legpiszkosabb lebujok állnak rendelkezésre. Feltűnést keltenél. Megbámulnának.
- Aztán kijátszotta az aduját is: - És itt svábbogarak is lennének.
- Ha nem a férjemmel volnék, biztosan elvinnének lebujokba.
- A japán sztriptíztáncosnők... - próbálkozott Carter reménykedve, de az asszony már mindent tudott róluk. - Csúf nők melltartóban - mondta. A férfi egyre ingerültebb lett. Mennyi pénzbe került, gondolta, hogy magával hozza, és ezzel könnyítsen a lelkiismeretén - túlságosan gyakran utazgatott nélküle, de nincs lehangolóbb útitárs annál az asszonynál, akit nem kíván az ember. Szerette volna nyugodtan szürcsölgetni a kávéját; legszívesebben a csészét harapdálná.
- Kilöttyentetted a kávédat - mondta Mrs. Carter.
- A japán sztriptíztáncosnők... - próbálkozott Carter reménykedve, de az asszony már mindent tudott róluk. - Csúf nők melltartóban - mondta. A férfi egyre ingerültebb lett. Mennyi pénzbe került, gondolta, hogy magával hozza, és ezzel könnyítsen a lelkiismeretén - túlságosan gyakran utazgatott nélküle, de nincs lehangolóbb útitárs annál az asszonynál, akit nem kíván az ember. Szerette volna nyugodtan szürcsölgetni a kávéját; legszívesebben a csészét harapdálná.
- Kilöttyentetted a kávédat - mondta Mrs. Carter.
- Ne haragudj - mondta, és hirtelen felállt: - Na jó. Majd szerzek valamit. Várj itt. - Áthajolt az asztalon, és hozzátette: - Aztán semmi megbotránkozás. Te akartad.
- Azt hiszem, kettőnk közül nem én szoktam megbotránkozni - felelte Mrs. Carter halvány mosollyal.
Carter kilépett a szálloda kapuján, és elindult a New Road felé. Egy fiú szegődött mellé, és megkérdezte: - Fiatal lányt?
- Van nekem saját nejem - felelte rosszkedvűen Carter.
- Fiút?
- Nem. Köszönöm.
- Francia filmet?
Carter megállt. - Mibe kerül?
Egy ideig alkudoztak a szemetes utca sarkán. A taxi, a kísérő, a film, majdnem nyolc fontba került; de megéri, gondolta Carter, ha evvel egyszer és mindenkorra betömi a száját, ami a "lebujokat" illeti. Visszament Mrs. Carterért.
Sokáig mentek a taxival, aztán egy csatornán átvezető híd mellett, egy piszkos sikátornál, ahol meghatározhatatlan szagok terjengtek, megálltak. A kísérő azt mondta: - Jöjjenek utánam.
Mrs. Carter megfogta Carter kezét. - Nem veszélyes ez? - kérdezte.
- Honnan tudhatnám? - felelte a férfi megmerevedve az asszony érintésétől.
Vagy ötven métert mentek a sötétben, és egy bambuszkerítésnél megálltak. A kísérő többször kopogtatott. Amikor beengedték őket, parányi kövezetlen udvarba, majd egy fakunyhóba jutottak. Valami - feltehetően emberi lény - gubbasztott a sötétben a moszkitóháló alatt. A házigazda fülledt kis szobába vezette őket, amelyben két szék volt, és a király képe függött a falon. A vetítővászon körülbelül akkora volt, mint egy nagy könyv.
Az első film fölöttébb ízléstelen volt; egy öregedő férfi megfiatalodásáról szólt, két szőke masszírozónő kezei között. A nők hajviseletéről látszott, hogy a film valamikor a húszas évek végén készülhetett. Amikor a film lepergett, és egy kattanással véget ért, Carter és a felesége kölcsönösen feszélyezve érezte magát.
- Nem valami jó film - mondta Carter, mint aki már sok ilyet látott.
- Azt hiszem, kettőnk közül nem én szoktam megbotránkozni - felelte Mrs. Carter halvány mosollyal.
Carter kilépett a szálloda kapuján, és elindult a New Road felé. Egy fiú szegődött mellé, és megkérdezte: - Fiatal lányt?
- Van nekem saját nejem - felelte rosszkedvűen Carter.
- Fiút?
- Nem. Köszönöm.
- Francia filmet?
Carter megállt. - Mibe kerül?
Egy ideig alkudoztak a szemetes utca sarkán. A taxi, a kísérő, a film, majdnem nyolc fontba került; de megéri, gondolta Carter, ha evvel egyszer és mindenkorra betömi a száját, ami a "lebujokat" illeti. Visszament Mrs. Carterért.
Sokáig mentek a taxival, aztán egy csatornán átvezető híd mellett, egy piszkos sikátornál, ahol meghatározhatatlan szagok terjengtek, megálltak. A kísérő azt mondta: - Jöjjenek utánam.
Mrs. Carter megfogta Carter kezét. - Nem veszélyes ez? - kérdezte.
- Honnan tudhatnám? - felelte a férfi megmerevedve az asszony érintésétől.
Vagy ötven métert mentek a sötétben, és egy bambuszkerítésnél megálltak. A kísérő többször kopogtatott. Amikor beengedték őket, parányi kövezetlen udvarba, majd egy fakunyhóba jutottak. Valami - feltehetően emberi lény - gubbasztott a sötétben a moszkitóháló alatt. A házigazda fülledt kis szobába vezette őket, amelyben két szék volt, és a király képe függött a falon. A vetítővászon körülbelül akkora volt, mint egy nagy könyv.
Az első film fölöttébb ízléstelen volt; egy öregedő férfi megfiatalodásáról szólt, két szőke masszírozónő kezei között. A nők hajviseletéről látszott, hogy a film valamikor a húszas évek végén készülhetett. Amikor a film lepergett, és egy kattanással véget ért, Carter és a felesége kölcsönösen feszélyezve érezte magát.
- Nem valami jó film - mondta Carter, mint aki már sok ilyet látott.
Luis Royo: Kurtizán
- Hát ezt nevezik pornófilmnek - jegyezte meg Mrs. Carter.
- Ronda, és nem is izgató.
Kezdődött a második film.
Nagyon kevés cselekménye volt. Egy fiatalember, az arcát nem lehetett látni az azóta rég divatjamúlt puhakalaptól, az utcán felcsípett egy lányt (a lány arcát is eltakarta a kalap, amely olyan volt, mint a húst védő burák a hentesnél), majd felmentek a lány szobájába. A színészek fiatalok voltak, és valami sajátos báj és izgalom áradt belőlük. Amikor a lány levette a kalapját, Carternek úgy rémlett, hogy ismeri ezt az arcot, és éledezni kezdett egy több mint negyedszázada eltemetett emlék. Egy baba a telefon mellett, egy korabeli szexbomba a falon, a dupla ágy felett. A lány levetkőzött, és ruháját gondosan összehajtva lehajolt, hogy kisimítsa a lepedőt, és ezzel mindenét megmutatta a kamerának valamint a fiatalembernek, aki elfordította a fejét a felvevőgép elől. Aztán segített a férfinak levetkőzni. Carter ekkor már emlékezett - ez a játékos könnyedség, és ráadásul az anyajegy a férfi vállán.
Mrs. Carter fészkelődni kezdett. - Kíváncsi vagyok, hogyan találnak színészeket az ilyesmihez - mondta rekedt hangon.
- Prostituált - felelte Carter. - Kicsit erős, nem? Hagyjuk itt? - unszolta a feleségét, és várta, hogy a fiatalember mikor fordítja feléjük az arcát. A lány az ágyon térdelt, alig lehetett húszéves, átölelte a férfi derekát. Nem, számolt magában Carter, huszonegy.
- Maradjunk - mondta Mrs. Carter -, kifizettük az árát. - Forró, száraz kezét a férje térdére rakta.
- Biztos találunk ennél különb helyet is.
- Nem.
A fiatalember a hátán feküdt, és a lány egy percre eltűnt. Ekkor, nyilván véletlenül, a férfi a kamerába nézett. Mrs. Carter keze megremegett a férje térdén. - Jóságos isten - mondta -, hisz ez te vagy.
- Ez én voltam - felelte Carter - harminc éve. - A lány visszamászott az ágyra.
- Undorító - mondta Mrs. Carter.
- Nem emlékszem, hogy undorító lett volna.
- Gondolom, mind a ketten csámcsogtatok, amikor utána végignéztétek.
- Nem, sohasem láttam.
- Miért csináltad? Rád se bírok nézni. Nem szégyelled magad?
- Kértelek, hogy menjünk el.
- Fizettek neked ezért?
- Neki fizettek. Ötven fontot. Nagyon kellett neki a pénz.
- Te meg ingyen szórakoztál?
- Igen.
- Ha ezt tudom, sose mentem volna hozzád. Soha.
- De az sokkal később volt.
- Még mindig nem mondtad meg, hogy miért csináltad. Nincs semmi mentséged? - Hirtelen elhallgatott. Carter tudta, hogy most előrehajolva mereszti a szemét, a több mint huszonöt éves kéj izgalma magával ragadja.
- Nem volt más mód, hogy segítsek rajta - mondta Carter. - Soha azelőtt nem filmezett. Barátot keresett hozzá.
- Barátot - mondta Mrs. Carter.
- Szerettem.
- Nem szerethettél egy kurvát.
- Ó, dehogynem.
- Gondolom, sorban álltál nála.
- Durva vagy - mondta Carter.
- Mi történt vele?
- Eltűnt. Mind eltűnnek.
A lány a fiatalember fölé hajolt, eloltotta a lámpát, és vége volt a filmnek.
- A jövő héten kapok újat - mondta a sziámi házigazda, miközben mélyen meghajolt. Ők pedig megindultak kísérőjük után, a sötét sikátorban várakozó taxihoz.
A kocsiban Mrs. Carter megkérdezte: - Hogy hívták?
- Nem emlékszem. - Hazudni volt a legegyszerűbb.
Amikor a New Roadra kanyarodtak, Mrs. Carter újra megtörte a szemrehányó csendet: - Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe? Olyan megalázó. Mi lett volna, ha valaki, ismerősöd vagy üzletfeled felismer?
- Az emberek nem beszélnek róla, ha ilyesmit látnak. Különben is, akkoriban még nem voltak üzletfeleim.
- Soha nem zavart?
- Nem hiszem, hogy egyszer is eszembe jutott volna az elmúlt harminc esztendőben.
- Mennyi ideig ismerted?
- Talán egy évig.
- Ha még él, rémesen nézhet ki. Már akkor is elég közönséges volt.
- Én bájosnak találtam - mondta Carter.
Némán mentek fel a szálloda lépcsőjén. Carter egyenesen a fürdőszobába ment, és bezárta magára az ajtót. A lámpa és a korsó víz körül moszkitók röpködtek. Vetkőzés közben a tükörben nézegette magát: a harminc év nem volt kegyes hozzá, meghízott, megöregedett. Remélem, gondolta, mire bemegyek, halott. Kérlek, istenem, tedd, hogy halott legyen. Különben újrakezdődnek a sértegetések.
De amikor bement, Mrs. Carter félig levetkőzve állt a tükör előtt. Csupasz, vékony lábai szürkegémre emlékeztették, amely a halat lesi. Az asszony odalépett hozzá és átölelte, egyik karkötője megszúrta a vállát.
- Már egészen elfelejtettem, milyen jóképű is voltál.
- Sajnálom. Az ember megváltozik.
- Nem így értettem. Tetszel, úgy, ahogy vagy.
Az asszony kérlelhetetlen vágyában száraz volt és forró. - Még! - mondta. - Még! - majd felsikoltott, mint egy dühödt, megsebzett madár. Aztán hozzátette:
- Ez már évek óta nem történt meg velem - és izgatottan csak beszélt, beszélt mellette, jó félóráig. Carter némán feküdt a sötétben. Magányosnak és bűnösnek érezte magát. Mintha ezen az éjszakán csalta volna meg az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett.
(V. Bársony Erzsi fordítása)
- Ronda, és nem is izgató.
Kezdődött a második film.
Nagyon kevés cselekménye volt. Egy fiatalember, az arcát nem lehetett látni az azóta rég divatjamúlt puhakalaptól, az utcán felcsípett egy lányt (a lány arcát is eltakarta a kalap, amely olyan volt, mint a húst védő burák a hentesnél), majd felmentek a lány szobájába. A színészek fiatalok voltak, és valami sajátos báj és izgalom áradt belőlük. Amikor a lány levette a kalapját, Carternek úgy rémlett, hogy ismeri ezt az arcot, és éledezni kezdett egy több mint negyedszázada eltemetett emlék. Egy baba a telefon mellett, egy korabeli szexbomba a falon, a dupla ágy felett. A lány levetkőzött, és ruháját gondosan összehajtva lehajolt, hogy kisimítsa a lepedőt, és ezzel mindenét megmutatta a kamerának valamint a fiatalembernek, aki elfordította a fejét a felvevőgép elől. Aztán segített a férfinak levetkőzni. Carter ekkor már emlékezett - ez a játékos könnyedség, és ráadásul az anyajegy a férfi vállán.
Mrs. Carter fészkelődni kezdett. - Kíváncsi vagyok, hogyan találnak színészeket az ilyesmihez - mondta rekedt hangon.
- Prostituált - felelte Carter. - Kicsit erős, nem? Hagyjuk itt? - unszolta a feleségét, és várta, hogy a fiatalember mikor fordítja feléjük az arcát. A lány az ágyon térdelt, alig lehetett húszéves, átölelte a férfi derekát. Nem, számolt magában Carter, huszonegy.
- Maradjunk - mondta Mrs. Carter -, kifizettük az árát. - Forró, száraz kezét a férje térdére rakta.
- Biztos találunk ennél különb helyet is.
- Nem.
A fiatalember a hátán feküdt, és a lány egy percre eltűnt. Ekkor, nyilván véletlenül, a férfi a kamerába nézett. Mrs. Carter keze megremegett a férje térdén. - Jóságos isten - mondta -, hisz ez te vagy.
- Ez én voltam - felelte Carter - harminc éve. - A lány visszamászott az ágyra.
- Undorító - mondta Mrs. Carter.
- Nem emlékszem, hogy undorító lett volna.
- Gondolom, mind a ketten csámcsogtatok, amikor utána végignéztétek.
- Nem, sohasem láttam.
- Miért csináltad? Rád se bírok nézni. Nem szégyelled magad?
- Kértelek, hogy menjünk el.
- Fizettek neked ezért?
- Neki fizettek. Ötven fontot. Nagyon kellett neki a pénz.
- Te meg ingyen szórakoztál?
- Igen.
- Ha ezt tudom, sose mentem volna hozzád. Soha.
- De az sokkal később volt.
- Még mindig nem mondtad meg, hogy miért csináltad. Nincs semmi mentséged? - Hirtelen elhallgatott. Carter tudta, hogy most előrehajolva mereszti a szemét, a több mint huszonöt éves kéj izgalma magával ragadja.
- Nem volt más mód, hogy segítsek rajta - mondta Carter. - Soha azelőtt nem filmezett. Barátot keresett hozzá.
- Barátot - mondta Mrs. Carter.
- Szerettem.
- Nem szerethettél egy kurvát.
- Ó, dehogynem.
- Gondolom, sorban álltál nála.
- Durva vagy - mondta Carter.
- Mi történt vele?
- Eltűnt. Mind eltűnnek.
A lány a fiatalember fölé hajolt, eloltotta a lámpát, és vége volt a filmnek.
- A jövő héten kapok újat - mondta a sziámi házigazda, miközben mélyen meghajolt. Ők pedig megindultak kísérőjük után, a sötét sikátorban várakozó taxihoz.
A kocsiban Mrs. Carter megkérdezte: - Hogy hívták?
- Nem emlékszem. - Hazudni volt a legegyszerűbb.
Amikor a New Roadra kanyarodtak, Mrs. Carter újra megtörte a szemrehányó csendet: - Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe? Olyan megalázó. Mi lett volna, ha valaki, ismerősöd vagy üzletfeled felismer?
- Az emberek nem beszélnek róla, ha ilyesmit látnak. Különben is, akkoriban még nem voltak üzletfeleim.
- Soha nem zavart?
- Nem hiszem, hogy egyszer is eszembe jutott volna az elmúlt harminc esztendőben.
- Mennyi ideig ismerted?
- Talán egy évig.
- Ha még él, rémesen nézhet ki. Már akkor is elég közönséges volt.
- Én bájosnak találtam - mondta Carter.
Némán mentek fel a szálloda lépcsőjén. Carter egyenesen a fürdőszobába ment, és bezárta magára az ajtót. A lámpa és a korsó víz körül moszkitók röpködtek. Vetkőzés közben a tükörben nézegette magát: a harminc év nem volt kegyes hozzá, meghízott, megöregedett. Remélem, gondolta, mire bemegyek, halott. Kérlek, istenem, tedd, hogy halott legyen. Különben újrakezdődnek a sértegetések.
De amikor bement, Mrs. Carter félig levetkőzve állt a tükör előtt. Csupasz, vékony lábai szürkegémre emlékeztették, amely a halat lesi. Az asszony odalépett hozzá és átölelte, egyik karkötője megszúrta a vállát.
- Már egészen elfelejtettem, milyen jóképű is voltál.
- Sajnálom. Az ember megváltozik.
- Nem így értettem. Tetszel, úgy, ahogy vagy.
Az asszony kérlelhetetlen vágyában száraz volt és forró. - Még! - mondta. - Még! - majd felsikoltott, mint egy dühödt, megsebzett madár. Aztán hozzátette:
- Ez már évek óta nem történt meg velem - és izgatottan csak beszélt, beszélt mellette, jó félóráig. Carter némán feküdt a sötétben. Magányosnak és bűnösnek érezte magát. Mintha ezen az éjszakán csalta volna meg az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett.
(V. Bársony Erzsi fordítása)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)