2016. október 12., szerda

Nagy Bandó András: Nélküled, veled



Szüntelen velem légy, 
de maradj észrevétlen, 
halmozz el étkekkel, 
és hagyjál szomjan, étlen. 

Ne láncolj magadhoz, 
de marasztalj, ha mennék, 
zárj be börtönödbe, 
és légy állandó vendég. 

Változz át naponta, 
de maradj meg ilyennek, 
kívánj meg percenként , 
s hagyd, hogy megpihenjek. 

Lehetsz drága terhem, 
de ne légy a terhemre, 
engedd, hogy szárnyaljak, 
és húzz le földközelbe. 

Elvihetnek tőlem, 
tudd, hogy visszaveszlek, 
maradj a szolgálóm, 
s királynőmmé teszlek. 

Hagyj mindig magamra, 
és maradj velem naphossz, 
hozzám lehetsz hűtlen, 
de légy hű magadhoz.

2016. szeptember 8., csütörtök

2016. június 21., kedd

Disturbed "The Sound Of Silence"




Katzler Hilda: Anya

Kisgyerekként a világot jelentette számomra az a terrakotta színű, csővázas kanapé, amelyen szemtelenül fiatal anyámmal farkasosdit játszottunk.
Alig volt idősebb nálam. Gyönyörűnek láttam. Barna, hullámos haja
rakoncátlan tincsekkel keretezte mindig mosolygós, kedves arcát.
Senki nem tudott úgy kacagni, mint ő. Tündér volt!
Önfeledten, vásott kölykökként viháncoltunk. Ő volt a farkas, én a bárány, sohasem fordítva.
El kellett kapnia! Már nem emlékszem a szabályokra, csak arra a borzongató, édes izgalomra, ahogy a karjába ölel, „megvagy” felkiáltással, farkashoz méltatlanul gyengéden és puhán, ahogyan csak ő tudott. Visítottam az örömtől, és nevettünk, és nevettünk, legurulva az ágyról, kigurulva a világból, felszabadultan és boldogan…

Aztán évek teltek el. Mindenféle évek! Jók és rosszak!
Anyám lassan megöregedett, megváltozott. Nem előnyére, én sem!
Özvegy életének utolsó idejét nálunk töltötte. Ez sem javított a
kapcsolatunkon. Még viszonylag fiatal volt. Sokszor vertem a fejem
a falba rossz döntésem miatt, de már nem volt visszaút.
Soha nem gondoltam, hogy ki lehet szeretni egy anyából.
Ki lehet… Mindenkiből, csak jól meg kell keményíteni hozzá a szívet…
A kórházi ágyon hideg csövek hálózták be törékeny testét.
Amikor magához tért, nem ismert meg. Magában dúdolgatott,
és mosolygott, mint egy kislány. Úgy tűnt, átlátszó kezével keres valamit. Még mindig szép, barna haja – a homloka bal oldalán,
ahol az aneurizmával műtötték – ki volt borotválva. Kis kerek folt!
Óvatosan tapogatta, mintha le akarná venni. Tehetetlenül, befelé
nyeltem a könnyeimet.
– Anya! – mondtam halkan – anya, játsszunk! Halvány fény gyúlt a szemében.
– Anya, most én leszek a farkas! Tudod, már régóta én vagyok!
Úgy tetszett, bátorítóan int a kezével.
– Megvagy! – öleltem mohón, kétségbeesve magamhoz, farkashoz
méltóan, a jól ismert, de régen elfelejtett testet, az anyámét, örökre
eggyé válva a pillanattal, amelyben, végre, visszakaptam őt.

Szombathely, 2016. június 17.

2016. március 4., péntek

2016. március 3., csütörtök

Beyonce: I'd Rather Go Blind

Néhány hete láttam a Cadillac Records c. filmet, ami Etta James életéről szólt. Nagyon sok jó zene elhangzott az énekesnő dalaiból, talán mind közül  ez fogott meg legjobban Beyonce előadásában.  Ő játszotta a főszerepet, számomra felejthetetlen volt. Hallgassátok szeretettel :)




2015. december 3., csütörtök

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak Előadja: Mácsai Pál

Nem hiszem, hogy Mácsai Pál versmondását,  átélését felül lehetne szárnyalni,  Nekem legalábbis nagyon tetszik :)  Hallgassátok szeretettel




2015. október 22., csütörtök

Zemlényi Zoltán: Hoppárézimi

Sok évvel ezelőtt láttam ezt a színdarabot. A darab témáján túl a főszereplő Ternyák Zoltán játéka felejthetetlen élményt nyújtott számomra. A hihetetlenül tehetséges színész azóta sajnos fiatalon  eltávozott, így bármennyire is szerettem volna újra látni a darabot, más főszereplővel nem tudtam elképzelni. A napokban végre rátaláltam a youtube-n egy felvételre és bár sem a film, sem pedig a hang minősége nem a legtisztább, azonban  remélem, hogy ez nem akadályoz meg kedves Látogatóm a mű élvezetében.   Jó szórakozást kívánok :)

Zemlényi Zoltán Hoppárézimi és Kitiltottak című könyvei motívumainak felhasználásával írta Mészöly Gábor


2015. október 19., hétfő

Kormányos Sándor: Őszi szél



Csak hallgatunk, én itt, te ott,...
s a percekbe szőtt kis csodák
Szétfoszlanak, míg szemlesütve
Rohannak el az éjszakák.

Messze vagy, a sóhajok közt
Csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringanak,
csak vágyak fáradt csendje hull.


Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
Könnyű fátylat az őszi szél.

2015. augusztus 19., szerda

Móra Ferenc: A hegedű (előadja Bessenyei Ferenc)




Nagy Bandó András: Szerelem


Neked a körte volt a jeled,
nekem az alma,
neked még szőke volt a fejed,
nekem meg barna.

Emlékszem, Pöttyös volt a neved,
nekem meg Ármin,
neked a széken volt a helyed,
nekem a sámlin.

Akkor még rendőr volt az apád,
enyém meg munkás,
akkor már orvos volt az anyád,
enyém meg postás.

Örökké néztem csak a lábad,
ahogyan szedted,
akkortájt bámultam utánad,
észre sem vetted.

A húgod úgy hívták, hogy Juci,
imádta Valtert,
nálatok Puskás volt a foci,
minálunk Albert.

Nálatok Kóbor volt a János,
nálunk a Bródy,
felétek flancos volt a város,
felénk meg ósdi.

Amikor megkértem a kezed,
apád csak bámult,
amikor én lettem a tied,
anyád elájult.

Az ajtón körte lett a jeled,
nekem meg alma,
azóta ősz lett már a fejed,
s nekem se barna.

:) 
 

2015. július 22., szerda

Fehér Miklós: Harangszó


nem tudom lehet e még kérdezni holnap
nem tudom akarom e tudni a választ
félek hogy rám nézel szelíd mosollyal
majd fordulsz és indulsz megvonva vállad
és mikor a tükör mélyébe nézek
hol mosolyod fényezted reggelente
kötelem fonva a fogselyemből
az emlékedtől el vagyok veszve

apró lomjaid amik itt maradtak
vámot szednek minden fióknyitásra
pár hajgumi krém egy doboz tampon
valakinek a telefonszáma
az ágy felett még mindig ott lebeg
hanyatt dőlt tested fanyar illata
s a hangod
ahogy mély altba fordult
mint a régi templom konduló dala

2015. június 12., péntek

Kovács Daniella: Én már elindultam


Ezt a Verset Vörös liliom, azaz Kovács Daniella írta 2013-ban. Egy általam feltett fotó ihlette gondolatait. Szeretném, ha minél többen megismernétek ezt a gyönyörű verset.  Szeretettel ajánlom Neked kedves látogatóm.


Egyszer talán még összeolvad sorsunk.
Ott láthatlak majd, utam legvégén.
S ha kegyes az Úr, még együtt zokogunk,
magasztos gőgünk romboló dühén.

Én már elindultam. Te is úton vagy?
Siess, kérlek, az út sáros, rongyos.
Félek, hogy a büszkeség szívedre fagy,
s odaérned nem is olyan fontos.

De akkor is várlak. Vannak még csodák.
Szinte látom, hogy karod integet,
hogy rám mosolyogsz a nagy homályon át.
Ha jössz, Szívem, továbbmegyek. Veled
.

2015. június 9., kedd

Kovács László Szerelem

I.
Megálltam csendes pillanatra…
A sarki szél,
mint édes kezed, látszólag
homlokomhoz ér.
A szívemen minden átszakad…
Egy álmot ez megér?
Tán elringat a délutánban,
tán altat csendes látomásban,
mint fűszálat a dér…

Kék alkonyban keresem nyomod.
szemed felidézi a fáradt csillagot,
alakod elfedi az őszülő sár,
mintha nem lenne itt senki.
És minek is keresni
halk léptedet, ha így hiszem már?
De nem lehettél máshol soha!
Melegedet viszem tova,
mint elfeketült, röpke éj,
hol jóságod is oly ostoba,
akár tiszavirágok tömör sora,
ha megöli őket a kósza kéj!

II.
Hogy tarthatnám végre távol
szépségeidtől meggyötört
lelkem, amit a lét,
s a nélkülözés is összetört?
Hogy lehetne mindez mától?
Hogy lehetnék újra bátor?
Miért nem vitted el a magányt?
Kicsi cipőd merre táncol,
míg itt hullik minden fáról,
minden csendes roppanásból
édes-korholó imád?

III.
Csak semmi vagyok nélküled!
Gyerek, ki soha nem lehet!
Szerencse, ami elveszett!
Vagy a köd! Hogyha nyoma vész!
Mert hiába fogna két kezed,
ha úgy leszek, ha ideérsz!

Mert emlékezem rád, ahogy a teremtő
emlékszik a földre, mit megteremtett.
Munkál arcomon a szellő
puhaságával elveszejtő,
nélküled sehova sem érő,
téged teremtő képzelet.

Mindig magányban ér a holnap.
Válaszaimban mégis itt lehetsz!
Elmémben forró, vidám csodák zúgnak
és nincsen kérdés, mit te nem szeretsz.
Jól egybe gyúrtak bennünk!
Nem lehet mást tennünk,
csak ölelni végleg! Mindig! Szakadatlan!
Ölelni, végre, hogy fúljak el karodban!
Ölelni, amíg el nem hal szerelmünk!

IV.
Hogyan lehetek ennyire gyenge,
hogy rázkódó beteggé törnek a vágyaid?
Csak erősen érhetek, lásd, közeledbe,
mert erős férfinak van joga többre,
mint sóvárogva és rímeket hörögve
megénekelni álmait…

Én erős akarok lenni veled végre
hogy jogom legyen minden vad szépségre…

Feloldódom. Azt teszem szüntelen…
Behálózlak, mint édes kábulat,
és ragaszkodom, mint fogyó értelem
megértéséhez a gondolat.
Maradj velem, amíg szabad!
Maradj, hogy lehessek fejed alatt párna,
mely vágyainkból áll majd talán össze, hátha
sikerül a tegnapból átlépni a mába
csak engedj végre tovább, ha semmi se várna!
Engedd, hogy bebújjak a szívedbe, szádba,
hogy a te szemed is folyton a szememmel lássa
a világot, ami csak veled a világ ma.

Engedd, hogy nyelveden a szavak
csak rólam meséljenek
és oly nyelven hívjanak,
hogy abból mások semmit se értsenek!

Érzem, ahogy a hangtalan jelek
felkúsznak ujjadon és szívedbe meleg
vérrel áramlok, mint a jövő,
amit csak velem élhetsz, ami csak velem jön elő!
Minden forró csók,
minden buta bók
csak azért csörgedez számból ereidbe,
hogy nyughatatlan álmod legyek, ahogy várod,
hogy ne feledd el soha, merre van világod,
hol nem lehet más, csak én és te!

V.
Szóvirágként múlnak ki az álmok.
Elhagyott lehetőség
a józan értelem,
ezért kiáltok!
Ne legyen kétség!
Ha az érzelem csak dadog,
soha nem jönnek el azok a holnapok,
mert a semmi lesz az egyetlen végtelen...

Még lát bennünk a reggel!
És millió csókkal vár az ég,
az hisz bennünk még…
Mit lehet tenni ennyi teherrel?
Ki veszi át, ha közelembe nem mer
jönni a jövő sem?

Hogyan találnak a szavak hozzád,
ha mellednek feszül százezer érv?
Nehezen érthető dalaim hosszát
megszabta már a sok néma év.
Nem bújok álmaim mögé többé!
Te lehetsz csupán csak menedék!

VI.
Elfáradtam, fáraszt, hogy kívánlak,
mindennap mégis újra kitalállak.
Remegő kezemmel mutatok rád,
félek, mert féltelek. Nem érhet vád.

Este lett, sötét. Feküdj mellém!
Szoba négy sarkába csendesül mesém.
Megszorítalak, minden más várhat…
Én a te nevedet adtam a világnak!

Budapest, 2014. december 10.

2015. május 30., szombat

Kovács László: Kertedben


Csak néhány percnyi csend, ahogy a cinke fellibbent
és szárnyai propellerjének hangja a kerted zsongásához adja
minden sóhajtásomat.
Csókommal ér a nap a fenyőfák alatt…

Megtalálom a hajlataidat,
a csiklandó, eldugott, gyönge világot,
mire mindkettőnk teste oly régen vágyott…
Már nem lesz baj, ha fagy!

A tűzünk éppoly nagy, hogy elhozza nekünk a gyermeki álmot,
amit nem mondtunk soha, amit senki se látott.
Simogat a nap…
Jaj, de jó, hogy vagy!


Budapest, 2014. augusztus 25.







                                               (A festmény Marius Markowski alkotása)

Kovács László: Az illatod itt maradt...

Az illatod itt maradt…
Én meg felforgatok mindent!
Borítok hetet-havat, hogy újra itt tudjalak!
Az illatod itt maradt!
Forgolódok, mint a ketrecbe zárt állat,
hogy hogyan is mehetnék valahogy utánad!

Jaj, nagyon fáj! Nagyon!
Üvölti az élet…
Szétdöntöm én ezt a biztos menedéket,
mert nem lehet így többé,
így többé már nem szabad!
Az illatod az!
Az valahogy itt maradt!

Oly tapintható minden, minden kis sugár!
…az együttlétünk, akár egy aroma-arzenál, széttolja a falat...
és újra láttalak!
Érezlek és foglak, hol nincsenek már szavak...
…csak újra láttalak!

Láttam, ahogy csendben, némán elsuhantál
a gondolatok mentén, a szemem vak sarkánál,
és hallom a hangod is!
Ahogy boldog és kacag...
Megőrülök tőled!
Az illatod maradt…

 (A festmény Vicente Romero Redondo alkotása)

2015. május 20., szerda

M. Eminescu: Miért nem jössz ?


Nézd, indul már a fecskehad,
Diófáról a lomb szakad.
Szőlők felé dért küld az ősz,
Miért nem jössz, miért nem jössz?

Ó, jöjj karomba, jöjj megint,
Szomjú szemem rád hadd tekint,
S édes nyugvásom ott legyen
A kebleden, a kebleden.

Idézed-é a múlt időt,
Bejártunk völgyet és mezőt,
Karommal átkulcsoltalak,
Úgy óvtalak, úgy óvtalak!

Sok asszonyt hordoz még e föld,
S szemükben szikrázó gyönyört,
De mint te - légyen bár csodás -
Nincs senki más, nincs senki más.

Mert lelkem árva éjjelén
Derűt te küldesz énfelém,
Szebbet, mint csillag-hatalom:
Én angyalom, én angyalom!

Az esztendő későre jár,
Szakad a lomb az útra már,
Tar földeken tanyáz az ősz...
Miért nem jössz, miért nem jössz?

2015. április 22., szerda

Kormányos Sándor: Valaki...



A múlt ködén át, egy régi nyárból
valaki sűrűn látogat,
valaki, aki őrzi még
az elfelejtett álmokat.
A csöndek útján jön, visszahozza
az elveszett nyarak dalát,
az egek tiszta kék szemét,
a mezők bársony illatát.
Ha éjszakánként ölelve ringat
tűnődő álmok sóhaján
rebbenő szemmel álmodom,
hogy egyszer felébreszt talán...