József Attila: Hidd el.....

Hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott

Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki

Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyújtani, ha így megy tovább, nem törődöm vélük. 

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos

Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, így lesznek frissek és épek

A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá

Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,

hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

József Attila: Ad sidera

Anyám, ki már a messzi végtelen vagy

S nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér megint,

Nem sápadsz el, ha szűkös este int,

Hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.

Anyám, ki már a néma végtelen vagy

S borús szemed fiadra nem tekint,

Ó meg ne lásd az ólom-öklű Kínt -

Miatta zúg e tört, betegre vert agy.

Anyám, falatkenyért sem ér az élet!

De nagy hitem van s szép jövőnek élek:

Ne ordítson pénzért gyerektorok

S tudjon zokogni anyja temetésén.

S ne rúgjon még az Ember szenvedésén

A Pénz.

József Attila: Kész a leltár

József Attila születésnapjára....

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

József Attila: Reménytelenül Előadja Latinovits Zoltán

Lassan fél éve, hogy magára hagytam a kis gyűjteményemet és most bizony zavarba jöttem, mert alig igazodok ki saját magamnál, úgy megváltoztatták a feltöltési lehetőséget. 

Ezzel a szép József Attila verssel szeretném megköszönni kitartó  olvasóimnak a  látogatást. 

József Attila: Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy,
szaladsz, akár a reggeli szél.
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat,
és most tisztábban világit
kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
veszek takarót vaságyamra.
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az szegénységemhez,
aki szeret téged,
és az Úr is szereti nagyon,
és engem is szeret az Úr,
nem jön soha nagy fényességgel,
nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,
akik nagyon kivánnak látni téged,
és nagyon szépen néznek majd terád.
Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,
nem tépem le rólad a kabátot,
és elmondom mind a sok tréfát,
mert sokat kieszeltem azóta,
hogy te is örülj.
Majd elpirulsz, lenézel a földre
és kacagunk hangosan,
hogy behallatszik szomszédunkba.
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,
és fáradt, összetört álmukban
majd elmosolyodnak ők is.

Ágnes Vanilla - József Attila: Ősz

József Attila: A Dunánál

A mostani napfénynélküliség inkább elmélkedésre, elmélyülésre ösztönöz, mint a fizikai tennivalókra. Ehhez kitűnő alap ez a vers Latinovics Zoltántól.

József Attila: Gyermekké tettél

József Attila versét ki is tudná szebben előadni, mint Latinovics Zoltán

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed homlokomra,
mintha kezed kezem volna.

Úgy őrizz, mint ki gyilkolna,
mintha éltem élted volna.

Úgy szeress, mint ha jó volna,
mintha szívem szíved volna.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

József Attila: Talán eltűnök hirtelen... Előadja: Szakácsi Sándor

Ez a vers Szakácsi tolmácsolásában az egyik kedvencem József Attilától. Ugyanitt (a videosávban) Máraitól a Halotti beszédet adja elő. Kattanj rá, és hallgasd meg, érdemes.

József Attila: Levegőt

Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
míg nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

József Attila: Ha nem szorítasz....

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
ha gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.