2011. december 13., kedd

Juhász Gyula: Karácsony felé





Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben. 

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben. 

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

2011. november 25., péntek

Kosztolányi Dezső: Szerelem




Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

2011. november 22., kedd

Ezért hűtlen a hegyipocok: Müller Péter írása

Ugyan a szerző már az első sorban felhívja a figyelmet,  legyünk komolyak,  én mégis végig mosolyogtam az írást,  (megjegyzem, ettől még akár igaz is lehet). 




Ne nevess! Próbáld komolyan olvasni, amit most idézek egy tudományos könyvből. Én is azt tettem. Sorskérdésről van szó.

Szóval egy nagy tudós, Brizendine professzorasszony, aki a Női Kedély- és Hormonklinika alapítója, és a neurobiológiai tanulmányait a Yale és a Harvard egyetemen folytatta, azt írja, hogy kétfajta pocok van. A mezei és a hegyi pocok. Lényegében rokonok, de míg a mezei pocok hűséges, a hegyi pocok nem az. A mezei pocok monogám természetű, és segít a párjának felnevelni az utódokat. A hegyi pocok azonban egy nagy strici - ahogy a tudós mondja: "szabados lelkületű".
Másképp is párosodnak. A hím mezei pocok kiszúr magának egy nőstényt, majd egy hosszú, 24 órás maratoni szex következik. A hegyi pocok azonban - aki a változatosságot kedveli - csak amolyan sitty-sutty aktusokra képes. Igaz, hogy sokra, egymás után.

Itt azonban még nincs vége. Bár mi, emberfiúk már itt is magunkra ismerhetünk! Van a férjtípus és a kurválkodótípus, de amíg az emberben ez csak ritkán válik ilyen élesen ketté, a pockoknál más a helyzet, mert jól figyelj: a kétfajta szex örökre megváltoztatja az agyuk tevékenységét. Az AH (anterior hipotalamusz) elraktározza az élményeket, a partner illatát, és a.... hogy is mondjam?... szóval a szex élményét. Beleég a pocok agyába, és soha többé nem kíván más nőstényt, csak Őt! Az Igazit. Egész életében csak ezt a "nőt" fogja kívánni és szeretni. Hűséges férje lesz, szinte bibliai értelemben, ahogy ez nálunk csak nagyon ritkán történik meg. Ez a mezei pocok.


No de mi van a hegyi pocokkal? Nemcsak engem, a többi férfitársamat ez érdekli. A hegyi pocokkal az történt, hogy bár az ő agya is olyan vazopresszint bocsátott ki, mint rokona, a mezei pocok, de az ő agyában sajnos nem jelent meg az a receptor, mely a monogámia kialakulásához szükséges. Amikor a tudósok blokkolni kezdték a mezei pocok agyában a "monogámia-indukciós receptorokat" - ők is nagy francok lettek, és elhagyták párjukat.



Kövesd a gondolatmenetet, mert itt nem kisebb kérdésről van szó, mint a férfiúi hűségről! Mivel magam is tudósnak készültem, fölmerült bennem a jogos kérdés: vajon a mezei pocok eleve kódolt-e a hűségre, vagy csupán egy felejthetetlen szexélmény égeti az agyába azt? A válasz nem késett. A két pocok agya különböző genetikailag. A monogám pocok receptorának hosszabb a génje! A csélcsap pocoké rövidebb! Sejtettem. Amikor beültették a hosszabb génváltozatot a hegyi pocokba - ő is hűséges lett, szegény. Követed ezt ésszel?

Vagyis hiába ölelte őt a párja úgy, ahogy egy nő csak ölelni bír, minden bűverejével, érzéki művészetével, tapasztalatával, odaadásával, ügyességével - a nőstény a hegyi pocok "férjet" képtelen volt hűségessé tenni, mert genetikailag kódolva volt az agya! Ez a helyzet, Tisztelt Bíróság! Az agyunk kódolva van. Nem tehetünk róla!


Tetszett volna nem egy hegyi, hanem egy mezei pocokkal párosodni! Akkor most nem lenne botrány, válóper, és lenne, aki a kis pockokat fölnevelné, és akkor még mindig ott van a nem morális és vallásos, hanem az abszolút tudományos kérdés: be lehet-e ültetni hosszabb géneket a hűtlen pockokba? Mert ha igen - a kérdés meg van oldva.

Nekem például - bár sokszor éreztem a kísértést - kifejezetten mezei pocok természetem van. Hosszú génjeim vannak, de nem mindig. Sajnos. Az embernél az a probléma, hogy nem pocok. Mert lelke, szelleme, tudata van. Megkísérthető, akkor is, ha hosszú génjei vannak. Bonyolultabb lény, mint a pocok. Zavarosabb, érzékibb, bűnösebb, sóvárgóbb, gátlásosabb is.
Ahogy ismerem magunkat, férfiakat, alig vannak közöttünk mezei pockok.

2011. november 11., péntek

Fodor Ákos: Monológ



Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel.
A biztosnál is mondj kevesebbet - még, ha
kopárrá lesz is a látszat így;
hogy a keserű csalódásban oly gazdag világ
édes-csalódás-állománya (olykor és esetleg)
gyarapodhassék.
                       Ezt csakis a Kevesebb által érheted el.
Sokból túl sok van. Az embléma
rég eltakarja a tárgyat, az ár az árút,
a nyelv a beszédet.
                       És talán
örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben
sosem
ejtesz ki a szádon afféle
hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint
"örökké", mint "soha".

2011. október 19., szerda

Heltai Jenő: Kérdőív



Mikor elnémul megkínzott szíved
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni- mert felelni kell-
Az életed hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyett?

Ha menned adná az isteni csoda,
Mondd:visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mond másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, ahol ma vagy?

Hol elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhatsz és harcolhass megint?

Ezért, a díjul zsugorin kimért
Keserves édes pici életért?

2011. július 8., péntek

Francois Villon - Faludy György : A Testamentum

Ez a Villon ballada talán kicsit hosszúnak tűnik, hisz az egész életét meséli el benne, de ne sajnáld rá az időt, igazi élmény.


A TESTAMENTUM
I.
Az őszi sárban már magamban járok,
s lábam nyomában a Kaszás üget,
hajam deres lett és az utcalányok
másnak mutatják már a mellüket,
s a csillagok is már fakóbban égnek,
mint egykor égtek, mikor este lett:
ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
s az út sarának vézna testemet.
II.
Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belém nyilallt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,
III.
hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nekem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés.
IV.
E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
fúrják bikák agyába a karót,
a verejték nyakamig elborított,
s hörögve haraptam a takarót,
görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
s hogy elkergessem ezt a látomást:
könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
szememmel Vallát vagy a Gorgiászt...
V.
Azóta a pimasz nők, a rideg
barátok, a polgárok közönye,
a hosszú vándorutak a hideg
erdőkben és a hóhér kötele
másra tanított; s mert kiürítettem
a mély pincék minden lőre-borát:
nem félek többé s a halállal ketten
régen vagyunk már pertucimborák.
VI.
Mert korbáccsal vert engemet az élet,
s nem voltam Isten választott fia,
egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
s lábamnak hányszor kellett futnia,
és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
s az urak hiába fennek rám fogat,
ollójával e rút Kor és az Állam
nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
VII.
Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten,
harmincegyben ezernégyszáz után
szalmán hevert, borjak között a testem,
melyek szemembe leheltek puhán,
apám némán állt, mint cölöp a tóban,
s anyám fáradtan súgta: "Jézus, Jézus",
mert én is egy vén, korhadt istállóban
születtem egykor, mint a Nazarénus.
VIII.
És hogy mégsem lett Megváltó belőlem:
az első követ te emeld reám.
E földre gondban és nyomorban nőttem,
istállószolga volt szegény apám,
nagyapám zsoldos s varros homlokára
az évek húztak dühös boronát,
és őseim jeltelen sírhalmára
sohsem ragyogtak gőgös koronák.
IX.
S ezért most, vénen, még két térdre esve
köszönöm Néked, Uram, a nyomort,
hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este
mindenre pökve, szürcsöli a bort,
hogy mámoraim keserűk és búsak
voltak s utam az éj aljába vitt,
hol a sötétben megláttam a dúsak
hatalmát s a szegények titkait.
X.
Köszönöm Néked a kenyér csodáját,
s az éhes gyomor lázadt vágyait,
a tömegszállás fuldokló homályát,
s a vén kórházak sápadt ágyait,
köszönöm Néked álmom lágy varázsát,
s lyukas cipőmben a hideg sarat,
és köszönöm a meddő vágy darázsát,
s a szél zúgását a hidak alatt.
XI.
Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva
nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót,
mert így nem lettem az urak szolgája,
sem népkertekben rizsporos bohóc;
köszönöm, hogy az Ember szenvedését
mind a fülembe súgtad egy napon,
mert így történt, hogy minden versem mélyén
azóta egy húr szól: a szánalom...
XII.
De akkor még minderről mit sem tudva,
üvegből ittam, ha volt, a levest,
és lágy porával megcsókolt az utca,
és rőt borával meglocsolt az est.
Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek,
a játékok, az ég és a folyó,
s az út sarából úgy gurult az élet
cipőm elé, mint egy üveggolyó.
XIII.
Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan,
s az éhségtől állunk már felkopott,
s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam
a pék előtt. S a strázsa elfogott.
Huszonöt botütés jutott ki nékem,
s a kis Montcorbier sovány farát
röhögték éppen a dámák a téren,
hogy ott jött Guillaume de Villon apát.
XIV.
Magához vett és nékem adta lelkét
és címerpajzsa minden csillagát,
és papszívének vénülő szerelmét,
és vén könyvtára ódon illatát,
amelyben annyi titkot magyarázott
kamaszfülemnek ő, a mesterem,
míg kinn a fákon nyári zápor ázott,
vagy tar gallyak hintáztak meztelen.
XV.
Emlékszem: mindig az ablaknál állott,
és elfordítva tőlem mély szemét,
úgy nézett ki az udvarra a pállott
üvegen át, hol lim-lom és szemét
közt gyöngyöket fogott a levegőben,
s aztán megfordult s úgy, mellékesen,
úgy félhalkan és félig elmenőben
marokra szórta őket énnekem.
XVI.
Mert ő tudta a századok múlását,
s régholt bölcsészek minden bánatát,
ő mondta el nekem Róma bukását,
Pláton álmát s a husziták tanát,
hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, mért húzták
bitóra és a britek a szegény
Johannára miért gyújtottak máglyát
Rouen várának sárga főterén?
XVII.
És így volt, hogy tizenhat éves lettem,
s a pandekták közt ültem, kisdiák,
és számra a lihegő nyári estben
mézet csorgattak az akáciák,
s az álmos denevérek lassú kéjjel
ölelgették már kinn a házfalat,
midőn Celeste, a szolgáló, a méccsel
bejött, szőkén, mint az erdei nap.
XVIII.
És akkor persze megtanított arra,
amit egyébként ő már rég tudott,
és a falakról Occam, Zéno, Valla,
az orvosok s az asztrológusok,
Demokritosz, Protágorász és Pláton,
Lucanus, Szent Tamás és Livius,
Áverrhoész, Ptolemeusz és Strabo,
Terrentius, Seneca, Plinius,
XIX.
az írók, az atyák és a bölcsészek,
a tanítványok és a mesterek
pergamen arcuk pusztuló és vénhedt
gőgjével bámulták szerelmemet...
S ezentúl minden éjjel vele háltam,
a Champs de Mars vizes lapályain,
és néztem, míg a harmat hajnaltájban
kék lámpákat gyújtott a vállain.
XX.
És bár a nőknél sok babért arattam,
s a vágy bőrömbe csontig harapott:
a vén könyvekhez is csak hű maradtam
és elnyertem a doktorkalapot:
és akkor a magam lábára álltam,
s úgy éltem már, hol vízen, hol boron,
akárcsak most és nyelvem a vitában
minden tanárt megvert a Sorbonne-on.
XXI.
És akkortájt rímeim már bejárták
az országot meg Párizs városát,
és a barátok régen bennem látták
az új költőt, a héroszt, a csodát,
mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz,
s ha versem átszállna jövő korokba,
úgy megsúgom: hogy azért lettem hérosz,
mert fütyülni tudtam a héroszokra.
XXII.
De megvallom, bár száz rímet faragtam:
koldustarisznya jutott énnekem,
gazdag versek között is szegény maradtam,
s fanyar gondok közt folyt az életem,
s csak titkon csókolództam az örömmel,
míg a züllés mocskos kocsmákba vitt,
és asszonyok közé, kik száz körömmel
fogták kabátom foltos szárnyait.
XXIII.
A szép Gantière asszony, kit annyit vártam,
s akit hajnalig korbácsolt a vágy,
s a szőke Blanche, aki szemét az ágyban
mindjárt lezárta, mint a gipszbabák,
Catherine la Bourcière, ki zsivány argót
beszélt s a piszkos Marion l'Idole:
de legjobban mégis a kövér Margót
szerettem, kiről annyi versem szól.
XXIV.
Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára,
mert Villon akkor késelt és lopott,
hogy Margónak pénze legyen ruhára
s átlátszó ingre, de az átkozott
minden áldott nap megcsalt egy hülyével,
kit orrom előtt a kapualjba vitt,
és máskülönben is gyűlölt s csak éjjel
békültünk össze néha egy kicsit.
XXV.
Mindent, amit magamról s a világról
tudtam, néki, csak néki mondtam el,
felszedtem volna lábnyomát a sárból,
s a holdat néki loptam volna el:
s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,
mért nem szeret és mért nem szeretett?
S akkor felült a pamlagon fehéren,
s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.
XXVI.
És akkor mentem, le az éjszakába,
és egyszer lépve minden járdakőre,
alvó koldusok s rongyszedők közt kába
fejjel előre, mindig csak előre,
a rétekig, s ott néztem vizes arccal:
a téli felhők alján, hogy terül
el, mint megromlott, lila hús, a hajnal,
ólmosan, szürkén, reménytelenül.
XXVII.
Mint tudjátok, ekkor volt, hogy leszúrtam
boros fejjel a rendőrfőnököt,
miért kötél járt volna; de az udvar
s a parlament kegyelme száműzött,
és ott bolyongtam, hol az erdők vadja
között az éjben csak a glóriás
Szent Szűz kísért és Ő, mindnyájunk apja,
aki a fák alatt is óriás.
XXVIII.
Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot
hintett, ha fáradt voltam, el nekem,
és köszönöm a bágyadt holdvilágot,
mely ott kísért a téli kerteken,
amíg magánosan és számkivetve
a Saint Avayl-i kis faluba értem,
hol egy gyönyörű parasztlány nevetve
rég várt a réten a tavaszi szélben.
XXIX.
Fehér csípője ringott, mint a bölcső,
fáradt testemnek drága Ararát,
s mikor megtudta, hogy Villon, a költő
csókolja haja sápadt aranyát:
mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött
szájamba szája s teste lángra gyúlt,
s mellbimbója az éjben úgy vöröslött,
mint málna, mely márványra hullt.
XXX.
Mint harapófogó, ölelt a karja,
asszony még így sohasem szeretett,
fázó testemet testével takarta,
tenyerén vitt, szájából etetett,
s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva
elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen:
szegény gyermek, hogy is sejthette volna,
hogy sok lesz nékem ennyi szerelem...
XXXI.
De mikor ősz lett, nem tudta ölében
már eltitkolni őt, a gyermeket,
s akkor nem kellett senkinek cselédnek,
s ott járt a réteken kikergetett
testével és úgy gondolt rám, lágyan
és harag nélkül; s hogy tél lett, szegény
fiúnkat egy fekete éjszakában
ott szülte meg az udvarunk jegén.
XXXII.
De akkor én már régen messze jártam,
és megláttam az Alpok ormait,
láttam gyöngyöt zsákszámra Génuában,
s láttam Velence gőgös tornyait,
láttam bűnbánóan térdelni a népet
a lateráni szent lépcső tövén,
láttam nyomort s elefántcsont-csipkéket
Bianca d'Este bársonyköntösén.
XXXIII.
Láttam Cumaet s a vörös lángokat
éjjel Nápoly váránál a hegyen,
s fürdő, meztelen, görög lányokat
Palermónál az azúr tengeren,
láttam Brunelleschit az esthomályban,
amint a Dómnál a meszet keverte,
s láttam költőket, kik ezüsttentával
írtak szonettet bíbor pergamenre.
XXXIV.
És így, megöregedve, végigjártam
Germániának minden vén, sötét
gót templomát és aztán megcsodáltam
Ypern csipkéit és London ködét,
míg végül a krétapartokról néztem,
hogy repül Calais felé a sirály,
s matrózok hozták a hírt arra nékem,
mikor kegyelmet adott a király.
XXXV.
S ezért dicsérje néktek most e rímem
hetedik Károlyt, francia királyt,
ragyogjon trónján a liljomos címer,
s övezzen az Úr homlokán gloárt;
a sors útjában csak rózsát fakasszon,
és még hírből se ismerje a bút,
és szüljön néki a királyi asszony
húsz gyermeket. És persze: mind fiút.
XXXVI.
S így értem haza egy nap, hajnaltájban:
a Szajna csendes volt és hófehér,
s legott a hírhedt házhoz vitt a lábam,
hová annyiszor vitt a szenvedély.
És mint szerelmes kamasz: lopva néztem
be a nyitott ablakon - hol tátott
szájjal, zsíros, piszkos pofával, vénen
aludtak: Margó meg a többi lányok...
XXXVII.
Továbbmentem s kiköptem a járdára,
s a kút vizében néztem arcomat,
hajamat, melyet az idő sárgára
mázolt, s a furcsa, hosszú karcokat
a homlokon és aztán felnevettem,
s nem néztem már a víztükröt tovább,
sem a nőket és még azt sem kerestem,
hol vannak már a régi cimborák.
XXXVIII.
Az egyik szolga lett, lovász vagy béres,
vagy az utcán túrja a szemetet;
a másik zöld esernyővel kezében
sétáltat vasárnap nyolc gyereket;
a harmadik nagy úr és hét lovon jár,
s fülébe három prímás hegedül;
de én nem lettem szolga, úr, se polgár,
s így maradtam magamnak egyedül.
XXXIX.
Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom
(vedd tolladat és írd, Frémin papom),
a többit a sárnak és azt kívánom,
ha elköltöznék innen egy napon:
hogy minden cókmókomat pénzzé téve
temessetek el s azt, mi megmarad,
dobjátok az első koldus kezébe,
ki elétek akad.
XL.
De addig, kérlek, hagyjatok magamra,
hogy néhány órát hadd ülhessek én,
amíg az ősz ködöt szitál hajamra
még itt, parányi kertem közepén.
A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul,
s a bokrokon fütyülnek a rigók;
s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul,
kit Rómából hoztak a légiók.
XLI.
S ha megrepedt és megkopott is, mégse
tört össze másfélezer év alatt...
Csend van köröttem s a sápadó égre
vörös felhőket gyújt az alkonyat.
Négyoldalt borzalmas házfalak barnán
merednek a haldokló kert felett.
Lassan sötét lett. Priapusra tarkán
csavarodnak az ázott levelek.

UTÓIRAT, MELY TEMETÉSEMET ILLETI:
XLII.
Ha visszatérek majd a barna földbe,
amelyből gyomnak nőttem egykoron:
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben
pihenjen egykor elfeledt porom.
E temető már régen drága nékem:
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,
s két összehajló, selymes domb tövében
puhábban vár rám, mint az anyaöl.
XLIII.
És olcsó könnyeket senki se ríjon,
ha majd a sírba tesznek egy napon,
szegény fiam, Pierre Armand de Villon
is ott pihen, ki bénán és vakon
jött a világra: de az Úr kitárta
feléje lágy kezét harmadnapon,
s el nem játszott játékait ott játssza
valahol a cukorszín csillagon.
XLIV.
De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek
Armand fiam mellé testem porát:
ott szeretnék pihenni, hol a rétek
benőnek már a korhadt lécen át
a sírdombokra: a temető szélén,
s ott nézném, mint fáradt, vén szerető,
amint az évekkel lassan és békén
a búzaföldbe vész a temető.
XLV.
Meg aztán a kocsma sincs onnan messze,
hol jó bornál egy kis kvartett zenél
gonosz nótákat minden nyári este,
s daluk botrányos szövegét a szél
a zöld sírokig hozza el magával.
Ne szóljatok meg: ki tudja, halott
szívem egy csendes május éjszakában
talán meghallja még a dallamot.
XLVI.
Ültessetek fejem fölé egy árva
kis szilvafát s mellemre pázsitot,
de a kék ég szerelméért ne drága
márványtömböt vagy gőgös gránitot:
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
s bár hóhérkézben lengett életem:
az úgynevezett úri tisztességhez
mégis túl tiszta volt az én nevem.
XLVII.
S ne törődjetek halotti torommal,
jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
s ha nem nagy munka, írjátok korommal
vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
középnagy kőre, amilyen a réten
a lábatok alatt ezer akad:
hogy úgy ki és mi volt az életében,
ki itt enyészik lenn a föld alatt.
XLVIII.
S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.


2011. július 7., csütörtök

2011. július 1., péntek

Ötödik Sallytől néhány vers

Semmiség

úgy szorítottam
azt a törékeny
kis semmit,
hogy összeroppant
a tenyeremben.
bőröm alól nemlétező
szilánkokat szedegettem,
és számat összeszorítva
vártam, jöjjön a fájdalom.
de csak muszáj-dalom
szólt, az is hamisan,
halkan, mert
azt a semmit annyira,
de annyira akartam... 




Sikoltó

amit az ember nem lép meg,
az marad édes-bús emléknek,
vagy a nemlétnek örökíti át,
akár a szamár az iá-t a génekkel,
de én ezzel mit kezdjek?
a vég megteszi kezdetnek...


kezdetben vala az ige,
most meg lehajtott fővel istentelenül
csak húzzuk súlyos igánkat,
és gigánkat fel-alá mozgatják
a visszanyelt epeszín nyálak...
hát most hogy mondjam el anyámnak,
hogy nem ízlik a lét?
kétrét görnyedt énem
sikítja zsigerből:
én nem, én nem, én nem
akarok a földön(rend)kívüli lakó
lenni! csak tessék szépen
engem egy kicsit szeretni,
és nyomjon barackot
a szőke fürtű fejemre a mama,
és ne legyen migrénes rohama
két tárgyalás között,
mikor én hörögve nyögök
és taknyom-nyálam egybe',
és nem értem,
miért nem vagyok szeretve...

alább a lábjegyzet:
nem kérek több
drága kekszet,
csak egy mosolyt,
csak egy felet,
amibe belefeledkezhetek
-nem hetek- de még így
 45 év múltán is,
és akkor nem lennék vulgáris,
mert szeretve voltam, vagyok, leszek...
anya, megint hol a pokolban fáj a fejed?
én most megyek...



Félelemsál

a félelem, s a fájdalom
a végén úgy bújik tenyeredbe,
mint egy kis állat-
riadt, bizonytalan, bágyadt,
és te magadra kötöd,
mint valami sálat.

2011. június 24., péntek

Each Tear: Mary J. Blige - Tiziano Ferro

Olyan igazi nyári zenét kerestem, és a végén mégis emellett döntöttem... Remélem azért ez is tetszeni fog, mert nekem nagyooooon:)) 




Minden könny egy lecke, ami bölcsebbé tesz.....

Néhány Fodor Ákos költemény

SUMMA

Minden megérint.
-úgy látszik: sose nő be
a szívem lágya.




HATÁROK

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ
— még az sem
változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.




ROMÁNC

Lám, ez a kedves nő is
mellettem öregedett meg
a metrón:
föladva
(előnyös) profil-
helyzetét, szembeford
ult.

2011. május 31., kedd

Kormányos Sándor: Kék madár




Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.

Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.

Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.

Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

2011. május 2., hétfő

Reményik Sándor: Búcsú






 

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk

2011. március 8., kedd

Legyen neked is bíbor kalapod:))



A NŐ:
3 évesen: Amikor tükörbe néz, egy királynőt lát.
8 évesen: Amikor tükörbe néz, Hamupipőkét látja.
15 évesen: Amikor tükörbe néz, egy rémséget lát. (Anya, ilyen fejjel nem mehetek iskolába!)
20 évesen: Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány, túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" – de mégis úgy dönt, azért még kimegy az utcára.
30 évesen: Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány, túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" - de úgy érzi nincs már ideje változtatni rajta, ezért így megy ki az utcára.
40 évesen: Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány, túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör"- ám azt mondja, "de legalább tiszta vagyok" és kimegy az utcára.
50 évesen: Amikor tükörbe néz 'saját magát' látja, és oda megy, ahova akar.
60 évesen: Tükörbe néz, és azokra az emberekre emlékezik, akik nem láthatják magukat a tükörben soha többé. Kilép az ajtón és meghódítja a világot.
70 évesen: Amikor tükörbe néz bölcsességet, tudást és vidámságot lát, és élvezi az életet.
80 évesen: Nem nyűglődik a tükörrel. Csak felteszi a bíbor kalapját és megy, hogy nevessen a világgal együtt.
Úgy döntöttem, hogy nem várok 80 éves koromig, hanem még ma megragadom azt a bíbor kalapot:)

2011. február 26., szombat

F. Villon - Faludy György: Ballada a senki fiáról



Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.


2011. február 17., csütörtök

Gyurkovics Tibor: Apám - anyám szerelme

 


Anyámnak szép írása volt,
akár a menüett,
úgy kanyarította alá
a kecses betűket,
keringtek és lebegtek
és perdültek, mint a tánc,
apámra kacskaringatón
fonódott így a lánc.
Anyám azt mondta: nem jöhet,
mert fél, nem szereti,
apám azt írta: mindenét
fölajánlja neki.
Anyám azt írta: nem lehet,
apám azt, hogy muszáj,
és röpködtek a levelek
és suttogott a száj.
Anyám mindig ellenkezett,
azt írta, hogy ne, ne!
Apám a levelek között
csak fuldokolt: te, te!
Forogtak, lengtek a betűk,
kulcsoltak, mint a lánc,
és így lett egyre szabadabb
és szédítőbb a tánc.

2011. február 9., szerda

Emlékedre

A honvágy szívet megdobogtató érzése akkor is jelen van, ha nem szeljük át az óceánt. Vágyunk vissza a gyermekkor felhőtlen boldogságába, oda ahonnan indultunk. Kirepülünk a fészekből az új környezetbe, mert elvágyunk és örökké visszavágyunk. Közben sok-sok hatás ér bennünket, új emberek, új környezet, új érzések. Változunk és ugyanakkor változik a "fészek" is, de még mindig jó, fájdalmasan jó érzés visszavágyni. Még csak a közelében vagyunk, de már erősebben dobog a szívünk, mert még mindig van kihez "hazamenni". És egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor az otthon ölelő karjai helyett a gyász tanácstalan hideg csendje fogad. Zavarodottan keressük a régi érzést, újra és újra próbáljuk átélni, de soha többé nem lesz ugyanaz. Akkor föleszmélünk és az új fészek felé fordulunk, nekünk ott kell a meleget biztosítani. A régit egyre ritkábban látogatjuk, nincs miért. Egyszerre egy újabb fájdalom nyilall belénk és torkunk azért szorul össze, mert már nem vágyunk vissza, örökre elveszítettünk valamit, ami már csak a szívünkben él. 

2011. január 31., hétfő

Ady Endre: Félhomályban



Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...
II.
A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szívedből egy-egy sóhaj...
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a múltból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj...
III.
Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!.
V.
Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...



2011. január 28., péntek

Tánc

Salomé

Az elmúlt nyáron volt szerencsém ellátogatni a Marosvásárhelyi Kultúrpalotába. Az ott őrzött műalkotások gyönyörűek, és nagy élményt jelentett ennyi szépséget megtapasztalni egy helyen. Az összes közül mégis egyet emelnék ki, és szeretnék bemutatni, ami  lenyűgözött. És hogy miért vártam vele eddig? 
Szégyellem, de  elfelejtettem az alkotó nevét. Azóta is próbáltam rákeresni mindenhol, de nem akadtam a nyomára Salomé megfestőjének nevére. Nagyon sok Salomé festményt megnéztem, világhírű művészek munkáit, mint Leonardo, Tiziano, és  Caravaggio,  és még nagyon sok ismert és kevésbé ismert festő alkotását. Lehet, hogy most sokan szentségtörőnek tartotok, de bevallom egyiket sem találtam olyan kifejezőnek, mint a Marosvásárhelyen látott Salomét. 
Kérlek, ha tudod ki festette ezt a képet, írd meg nekem, nagyon megköszönöm. 
És íme a kép! 
Láttál már festményen ilyen őrült gonoszságot kifejező szemeket? 


Éder Gyula:  Salomé

 Juhász Gyula: Salomé

Illatos füstöt ont a thujafa
És balzsamát árasztja Gileád,
Zokog az üstdob s tuba panasza,
Lágy fény kúszik a mennyezeten át.
Nagy négere vállán pihen feje
- Künn hozsannát kiált a csőcselék -
A bíborkárpit megremeg bele
S ő álmatagon lehajtja fejét!
- "Új gyönyör tűzcsóvája kell nekem,
Vesszenek a régi mámorok!
János feje kell! A szép idegen!
Érette dalolok és táncolok.
Arany tálon, úgy hozzátok nekem!"
Jön a fej. S vér és vér a szőnyegen!

Blogger játék

A blogok világát elég sokáig elkerültem, valahogy úgy voltam vele, mint a kereskedelmi adók műsoraival. Mikor megismertem egyet, rá kellett jönnöm, hogy néha én sem  vagyok kivétel az átlagember buta előítéleteitől.  Az egyszerű, legtöbb esetben névtelen emberek rengeteg értéket halmoznak fel oldalaikon, színesítve saját maguk és a látogatóik hétköznapjait. Szóval rá kellett jönnöm, a blog igenis lehet életképes és szeretni való:). 2009 nyarától engem is elkapott ez a "betegség", aminek a "szövődményei" eddig csak kellemes tüneteket okozott számomra. Amellett, hogy kellemes időtöltés már maga a blog készítése is, megismerhetjük sok-sok ember gondolatát, érzésvilágát, amiből talán építkezni is tudunk, elgondolkodunk, néha könnyezünk, máskor jókat kuncogunk.
Ez a kis játék, melyben újra részt vehetek is azt erősíti, hogy jó egy ilyen "kis" társaság tagja lenni. Egymásnak akár ismeretlenül is apró örömperceket szerezni, mint most is, a blogolók egymás közötti díjazásának játékával. Ezt a játékot lehet örömmel-, lehet fanyalogva fogadni, de mindenképpen az egymásra figyelésnek  egy olyan apró jele, ami kell, ami jó:). A napokban négy  kedves blogoló társam lepett meg díjjal,

és monik


amit itt szeretnék megköszönni nekik. Jól esett a lelkemnek a figyelmességük. Kedvenc blog díjjal
és Kreatív blogger díjjal ajándékoztak meg. 
Ezeket a díjakat lehetőségem van továbbadni pár embernek, amit örömmel teszek és remélem ők is elfogadják és részt vesznek a kis játékunkban.

Erika Nagy Farkas Dudás három blogot készít, melyben főként saját írásait és fotóit jeleníti meg. Hogy mennyire kreatív, erről árulkodnak munkái.  Írásait már korábban ajánlottam látogatóimnak, kedvenceim között tartottam számon és örülök, ha most ezt így is megerősíthetem. Szívesen átadnám mindkettő díjat számára, ha elfogadja.

Lynn Dyline izgalmas, szórakoztató írásait szeretettel ajánlom. Nekem mindegyik olvasása élmény volt, ezért egy kedvenc blog díjat szeretnék neki virtuálisan átnyújtani.

Vágyálom;..versek..képek..idézetek..ismert,és kevésbé ismert szerzőktől... Daphne igényes verses blogja, klasszikusokon kívül rengeteg kortárs költő írását jeleníti meg. Érdemes hozzá ellátogatni.

Ötödik Sally versei igazi különlegességek számomra. Remélem írásai valamikor könyv formájában is elgondolkodtatják olvasójukat.

Napébresztő írásaiban sokunkat érdeklő témákat fogalmaz meg. Mikor hozzá ellátogatok, kellemes nyugodt környezetben találom magam, ahol jól esik - néha szavak nélkül is - gondolatokat cserélni.

Mindkét díj elfogadásának feltételei vannak, de most a Kreatív díj feltételeit ide nem írnám le, mivel már kétszer megtettem ezt. Így kérlek Titeket, hogy itt
http://fanny-onewayticket.blogspot.com/search/label/Kreat%C3%ADv%20d%C3%ADj
nézzétek meg a feltételeket, ha elfogadjátok tőlem a díjat.

A Kedvenc blog díj feltételei:
1.- Írj egy bejegyzést, amelyben kiteszed a Liebster Blogképet,és másold be ezt az útmutatót!
2.- Linkeld be annak a személynek a blogját, akitől a díjat kaptad, és hagyj nála egy hozzászólást, hogy elfogadod a díjat, és add meg a bejegyzésed elérhetőségét,
3.- Ezután gondolkodj el, melyik 3-5 blog, amelynek továbbítani szeretnéd, linkeld be őket a bejegyzésedbe, és értesítsd egy hozzászólásban a jelölésről,
4.- Tehetséges, kezdő blogolókat részesítsd előnybe, ne olyanokat,akiknek több mint 100 követőjük van.

Fogadjátok szeretettel, kellemes időtöltést.

2011. január 24., hétfő

Életkoktél




Lássunk tisztán, ..... hát elő a mérleg!
Ebben egy kanál méz, s láz, mi éget,
A másikban a kell fanyarsága, apróra tört jégtáblák
és egy cseppnyi méreg.
Rázd össze az egészet, így lesz egy elegáns koktél, 
a neve:            Élet. 
Itt egy szívószál, .... kéred?