2011. február 26., szombat

F. Villon - Faludy György: Ballada a senki fiáról



Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.


2011. február 17., csütörtök

Gyurkovics Tibor: Apám - anyám szerelme

 


Anyámnak szép írása volt,
akár a menüett,
úgy kanyarította alá
a kecses betűket,
keringtek és lebegtek
és perdültek, mint a tánc,
apámra kacskaringatón
fonódott így a lánc.
Anyám azt mondta: nem jöhet,
mert fél, nem szereti,
apám azt írta: mindenét
fölajánlja neki.
Anyám azt írta: nem lehet,
apám azt, hogy muszáj,
és röpködtek a levelek
és suttogott a száj.
Anyám mindig ellenkezett,
azt írta, hogy ne, ne!
Apám a levelek között
csak fuldokolt: te, te!
Forogtak, lengtek a betűk,
kulcsoltak, mint a lánc,
és így lett egyre szabadabb
és szédítőbb a tánc.

2011. február 9., szerda

Emlékedre

A honvágy szívet megdobogtató érzése akkor is jelen van, ha nem szeljük át az óceánt. Vágyunk vissza a gyermekkor felhőtlen boldogságába, oda ahonnan indultunk. Kirepülünk a fészekből az új környezetbe, mert elvágyunk és örökké visszavágyunk. Közben sok-sok hatás ér bennünket, új emberek, új környezet, új érzések. Változunk és ugyanakkor változik a "fészek" is, de még mindig jó, fájdalmasan jó érzés visszavágyni. Még csak a közelében vagyunk, de már erősebben dobog a szívünk, mert még mindig van kihez "hazamenni". És egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor az otthon ölelő karjai helyett a gyász tanácstalan hideg csendje fogad. Zavarodottan keressük a régi érzést, újra és újra próbáljuk átélni, de soha többé nem lesz ugyanaz. Akkor föleszmélünk és az új fészek felé fordulunk, nekünk ott kell a meleget biztosítani. A régit egyre ritkábban látogatjuk, nincs miért. Egyszerre egy újabb fájdalom nyilall belénk és torkunk azért szorul össze, mert már nem vágyunk vissza, örökre elveszítettünk valamit, ami már csak a szívünkben él.