Nagy Bandó András: Nélküled, veled

Szüntelen velem légy, 

de maradj észrevétlen, 

halmozz el étkekkel, 

és hagyjál szomjan, étlen. 

Ne láncolj magadhoz, 

de marasztalj, ha mennék, 

zárj be börtönödbe, 

és légy állandó vendég. 

Változz át naponta, 

de maradj meg ilyennek, 

kívánj meg percenként , 

s hagyd, hogy megpihenjek. 

Lehetsz drága terhem, 

de ne légy a terhemre, 

engedd, hogy szárnyaljak, 

és húzz le földközelbe. 

Elvihetnek tőlem, 

tudd, hogy visszaveszlek, 

maradj a szolgálóm, 

s királynőmmé teszlek. 

Hagyj mindig magamra, 

és maradj velem naphossz, 

hozzám lehetsz hűtlen, 

de légy hű magadhoz.

Nagy Bandó András: Szerelem

Neked a körte volt a jeled,
nekem az alma,
neked még szőke volt a fejed,
nekem meg barna.

Emlékszem, Pöttyös volt a neved,
nekem meg Ármin,
neked a széken volt a helyed,
nekem a sámlin.

Akkor még rendőr volt az apád,
enyém meg munkás,
akkor már orvos volt az anyád,
enyém meg postás.

Örökké néztem csak a lábad,
ahogyan szedted,
akkortájt bámultam utánad,
észre sem vetted.

A húgod úgy hívták, hogy Juci,
imádta Valtert,
nálatok Puskás volt a foci,
minálunk Albert.

Nálatok Kóbor volt a János,
nálunk a Bródy,
felétek flancos volt a város,
felénk meg ósdi.

Amikor megkértem a kezed,
apád csak bámult,
amikor én lettem a tied,
anyád elájult.

Az ajtón körte lett a jeled,
nekem meg alma,
azóta ősz lett már a fejed,
s nekem se barna.

:) 

 

Nagy Bandó András: A Szalontüdő

A napokban hallottam a rádióban Nagy Bandó András kis novelláját, melynek címe: A Szalontüdő. Nagyon aranyos kis írás, szerencsére megtaláltam  a neten a filmváltozatot is. Jó szórakozást Neked, kedves látogatóm:)

Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe. Melegséget árasztó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutya hideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei. Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora. Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát. Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba. Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot. Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot. Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében – de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt. Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe. Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát. Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc. Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség. Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből. Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki? És ekkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…