Garai Gábor: Sokáig élni

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

Garai Gábor: Bizalom

                                  S ha százszor is becsapnak és ezerszer
                                  csalódom abban, kinek szívemet,
                                  mint álmából a rózsát, kitakartam,
                                  s ha épp az árul el, kit életemmel
                                  fedeztem én,
                                  s ha tulajdon fiam
                                  tagad meg,
                                  s ha nem harminc ezüstért,
                                  de egy rongy garasért adnak el engem
                                  barátaim,
                                  s ha megcsal a reménység,
                                  s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
                                  és elátkozom már, hogy megszülettem,
                                  s ha csak a bosszút hizlalja a hála
                                  híveimben,
                                  s ha rágalom kerít be,-
                                  akkor se mondom,hogy nem érdemes!

                                  Akkor se mondom, hogy nem érdemes
                                  hinni az emberben, akkor se mondom,
                                  hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
                                  élet.-

                                  De csöndes szóval eltűnődve mondom:
                                  bizalmam sarkig kitárt kapu,
                                  nem verhet rá lakatot a gyanú;
                                  ki-bejár rajta bárki szabadon.

                                  Egy besurrant csaló tiszteletére
                                  nem állítok őrséget tíz igaznak!
                                  Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
                                  megtisztálkodva ma betérhet újból;
                                  ki kétélű késsel jött ide ma,
                                  köszönthet holnap tiszta öleléssel!

                                  Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
                                  Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
                                  kegyelmet a hazugnak,
                                  nem tudok
                                  mentséget a könnyes képmutatásra,
                                  s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
                                  akár a nyers önzés orvtámadását.

                                  De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
                                  Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
                                  porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
                                  dühünk lehűl,
                                  csak szerelmünk örök.

                                  S halandó gyarlóságai között
                                  csupán maga az ember halhatatlan.
                                  Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
                                  irgalmas vára bizalomból épül;
                                  s az önmagával vívott küzdelemben
                                  csak jósága szolgálhat menedékül.

Garai Gábor: Elátkozottan

Mint páros gót oszlopok összeforrtan

Tartjuk a remény boltíveit
Állunk csont-fehéren elátkozottan
Míg a törvény rajtunk be nem telik.

Tudod hogy minden ellenünkre fordul.
Tudom hogy minden vád fejünkre száll,
De fájdalmakon és rágalmakon túl
Tiszták vagyunk mint hó- fürdette táj.

Neved az álmatlan tengerre írom
Már fodraid közt leng a szürkület
Virrassz velem örökös éber áram
Sötétedik. Meghalok nélküled.

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

           *

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
                     Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

          *

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

          *

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

         *

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
                        feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

        *

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

        *

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

        *

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Garai Gábor: A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,-
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?-
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés,
a folytonosság kell már, az EGÉSZ,
józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.