2010. december 12., vasárnap

Arthur Madsen: A zokni


Azt mondják, hogy hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb dolog a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról mérhetetlen szeretet és boldogság tükröződött. Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti „muszájmertmindenkieztcsinálja” dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.
- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sosem született volna meg.
December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.
A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam. A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öregkoromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.
- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hétéves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.
Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi – rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.
Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat. Igen, ez volt az a pillanat. Most értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással jutottam el a karácsonyfámig, amit most gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg az üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoznak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.

Advent

Kedves Látogatóm! Ezzel a kedves kis verssel és szép zenével kívánok szeretetteljes és lelket tisztító adventi készülődést.


Hódsághy Béla: Fenyőfát vettem


Fenyőfát vettem kint a téren,
Sudár fenyő volt, égbe nőtt.
Pár gyerek fázott a fehéren
Szikrázó Jézusfák előtt.
Kisebb, nagyobb... Az arcuk éke
Csupa piros-kék rózsa volt,
S gyöngytiszta szemük szögletében
Egy árva könnycsepp haldokolt.

A vásárt leste valahánya,

Dámát urat, ki felcsapott.
Az árus hümmög: Vigye kánya!
Én mondogatom: Drága bot!
A szót ők mint a halak, pedzik,
A kis halak a kenyeret,
S hogy állt az alku, szól az egyik:
Elviszem én az úr helyett.

A fát, fillér az ára, ötven!

Csak negyven! mond egy kis deres.
Csak húsz! Csak tíz! csattant köröttem
S már a könyök is árverez.
Nevetve mondtam nékik: Ácsi!
Nem lesz a pénzből így misem!
Apróka hang zokogta: Bácsi,
Egy kis kenyérért elviszem!

Egy kis kenyérért... Sírt, sikoltott,

A téren végigvert a hang.
Éreztem, fent a dómban oldott
Kötéllel zúg a nagy harang.
Nem húzza, veri félre senki,
Csak ép a mázsás döbbenet,
A könnyes Isten kéri, zengi
A kenyeret, kenyeret. 

2010. december 4., szombat

Hull a pelyhes ......

Bizony ez nem mostanában történt, mégis, ilyenkor Télapó közeledtekor eszembe jut ez a régi kis történet, talán ettől a naptól kezdtem gyanakodni, hogy a felnőttek néha füllentenek. 
A december minden gyermek számára egy varázslatos időszak. Ilyenkor megelevenednek a mesehősök, a jóságos Télapó a teli puttonyával, a gonosz krampusz a virgácsával, és őket követi az angyalka, besurranva a kéményen becsempészve a gyönyörű csillogó karácsonyfát, amitől finom fenyő és narancsillat árad szét a jó meleg szobában. 
Nem is tudom az ajándékot vártam jobban, vagy magát a találkozást a Télapóval, de olyan örömmel és félelemmel teli izgalommal mentem az óvodába, talán mint még soha, sőt biztos, hogy soha, mert egyébként nagyon utáltam a betűtésztás zöldségleves és a délutáni alvás miatt. Ám ez egy különleges nap volt, megmondták a nővéreim is, ma a jó gyerek ajándékot kap, a rosszabbja meg kifenekelést a virgáccsal. Ugyan én teljesen biztos voltam benne, hogy ha az a Télapó tényleg mindent lát, csakis ajándékot kaphatok, ellentétben a nővéreimmel, de valamiért nekik mégis sikerült megingatni bennem ezt az erős hitet, így aztán kicsit vegyes érzelmekkel vártam a találkozást. És egyszer csak meghallottuk a Télapó közeledtét jelző csengettyű hangját. Gyomor összeszorul, elbújjak, vagy szaladjak elé, mit tegyek?, de máris kinyílt a kétszárnyas ajtó, belépett a télapó, és jött vele két félelmetes fekete krampusz is, akikre annyira azért nem számítottam. Milyen lehet ez a télapó, ha képes krampuszokkal barátkozni? 
Kicsit gyanakodva méregettem, de némileg megnyugtatott a télapó hátán az a méretes puttony, csak nem lehet olyan rossz ember. Körbeültük a termet kis székeinken és a télapó mindenkihez odament, mondott pár szót és a végén megsimogatta a gyerek fejét, de a zsák csak nem akart megnyílni. Végre odaért hozzám. Már nem tudom mit mondott, egyáltalán mondott-e valamit, csak azt hogy nyúl felém az egyik egyáltalán nem bizalomgerjesztő krampusz, és ekkor megtörtént a baj… Képzeletben már éreztem a virgács suhintását, amit ez a rossz arcú ördögfióka mér rám és nem is tudom hogy történt, de hirtelen elindult a kezem és a  télapó segédjének arcán egy hatalmasat csattant. Nem tudom, melyikőnk rémült meg jobban, de a krampusz álarca a földre került és ott állt előttem teljes valójában Fódi Jani a nagycsoportos óvodástársam, aki a következő pillanatban sírva rohant ki a teremből. Utána rohant a télapó, aki nagy igyekezetében elveszítette a szakállát és így nagyon hasonlított Annus nénire a dadára. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy tényleg Annus néni volt-e, de azt hiszem innentől már voltak kétségeim  a Télapó létezését illetően.


2010. november 29., hétfő

Algernon Charles Swinburne: A terhek balladája

Gyönyörűszép nők terhe. Hiú kéj,
S szégyellt-édes, öngyilkos szerelem,
S bús öregség, mely nappal jőni fél,
Éjszaka oson tolvaj-lépteken,
Hogy őszt hagyjon a szőke tincseken,
S bánat, mely úgy szól, mint öröm beszéde,
S csömör, mely bérért tart csak ébren:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Vásárolt csókok terhe. Jaj, amit

Gyermek gyümölcse soha meg nem áld;
Egy életen át, estétől hajnalig,
Reggeltől estig, egy életen át
Vacogó ajkad és vacogva zárt
Szemhéjaid azt súgják, tűzben égve,
Hogy a szerelmet szégyelld és utáld:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Mézes szók terhe. Jöjj, född el fejed,

Ess térdre és sírj; mert ez alja-nép,
Mely agyba-főbe dicsér s hízeleg,
Rád se hederít majd, ha jő a vég.
Ha jő a vég, ártéri hordalék
Lesz arcod ingoványos süppedéke,
Honnan meddő tenger visszalép:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Hosszú élt terhe. Egy kis halál

Lesz álmod, és ébredned rettenet;
S éjszaka szólsz: „a nap csak kelne már”,
S szólsz reggel: „Ó, a nap csak halna meg.”
Napok unalma ruház és etet,
S bújsz a bűnbánat nehéz köntösébe,
Gyász lesz a fátylad, és gond lesz öved:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Ragyogó színek terhe. Fényvesztett

Aranyt látsz majd, s a zöld lesz szürke folt,
És arcod is olyan lesz, mint ezek,
A régi látás hamvaiba holt.
S a kegynek mondhatod: „Valaha volt”.
S múlt csókok holtát kell megérned, élve,
S szólván, szavadban könnyek árja fojt:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Bús számvetések terhe. Jő a nap,

Mely minden elmúlt napodról felel:
Mint múlattad időd, utad, szavad,
Kivel volt lenned jó s édes kivel,-
Míg tűntében visszáját veti fel
A régi órák minden édessége,
S a végső perc pokol-tüzet lehel:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Négy évszak terhe. Lombtörő szelek

Tavasszal, s közben hó és jégesőz,
A nyár, amely zöld bánatot gyűjtöget,
S nyomor vackán fetrengő, buja ősz,
Mely az évre sóváran visszanéz,
Amíg a máglya hamva hull a szélbe,
S tél, annyi nyavalyával ismerős:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Holt arcok terhe. Nem szerethetők

Többé, nem láthatók, nem foghatók,
Fény s árny határán váltva libbenők,
A szedett földön sírva kaptatok,
Hol csűr nem áll, nem sarjadnak magok
S kétes napok kurta lélegzetére
Pereg, pereg a sóhajtó homok:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Túlságos öröm terhe. Odahagy

Élet s boldogság, tiszta arcú kéj;
Lábad alá dagaszt sűrű sarat,
Metsző szelet bocsát fejed fölé;
S mi piros volt, lesz vértelen fehér,
S mi igaz volt, hazugság lép helyébe
S mi nappal volt, helyébe lép az éj:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Ajánlás


Herceg, s mind, akit víg öröm ölel,

E rímet vésse jókor még eszébe:
Mert élni édes, ámde halni kell.
Minden emberi vágynak ez a vége.

2010. november 12., péntek

Garai Gábor: Bizalom




                                  S ha százszor is becsapnak és ezerszer
                                  csalódom abban, kinek szívemet,

                                  mint álmából a rózsát, kitakartam,

                                  s ha épp az árul el, kit életemmel

                                  fedeztem én,

                                  s ha tulajdon fiam

                                  tagad meg,

                                  s ha nem harminc ezüstért,

                                  de egy rongy garasért adnak el engem

                                  barátaim,

                                  s ha megcsal a reménység,

                                  s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

                                  és elátkozom már, hogy megszülettem,

                                  s ha csak a bosszút hizlalja a hála

                                  híveimben,

                                  s ha rágalom kerít be,-

                                  akkor se mondom,hogy nem érdemes!
                                  Akkor se mondom, hogy nem érdemes
                                  hinni az emberben, akkor se mondom,
                                  hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
                                  élet.-
                                  De csöndes szóval eltűnődve mondom:
                                  bizalmam sarkig kitárt kapu,
                                  nem verhet rá lakatot a gyanú;
                                  ki-bejár rajta bárki szabadon.
                                  Egy besurrant csaló tiszteletére
                                  nem állítok őrséget tíz igaznak!
                                  Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
                                  megtisztálkodva ma betérhet újból;
                                  ki kétélű késsel jött ide ma,
                                  köszönthet holnap tiszta öleléssel!
                                  Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
                                  Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
                                  kegyelmet a hazugnak,
                                  nem tudok
                                  mentséget a könnyes képmutatásra,
                                  s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
                                  akár a nyers önzés orvtámadását.
                                  De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
                                  Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
                                  porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
                                  dühünk lehűl,
                                  csak szerelmünk örök.
                                  S halandó gyarlóságai között
                                  csupán maga az ember halhatatlan.
                                  Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
                                  irgalmas vára bizalomból épül;
                                  s az önmagával vívott küzdelemben
                                  csak jósága szolgálhat menedékül.

2010. október 26., kedd

Ötödik Sally: Pokolbál

 
 
Könnyű léptű, halovány leányka,
- benne léha vágy még fel nem ébredt -
sápadtan készült álarcos bálba,
régi vágya: titkos álom-élet.

A tej-szín orcát fedte maszk homálya,
de midőn egy ifjú mellé lépett,
s erős karját fonta derekára,
a fehér álca vörös lánggal égett.

Ám túltéve magát első haragján,
keze megpihent a fiú kezén,
s zene csendült fel angyalok hangján,

értő fülnek izzító költemény.
A nő már repült partnere jobbján,
s az ördög kacagva súgta: légy enyém

2010. október 23., szombat

Kahlil Gibran: A próféta (részlet)

 
És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
És ő így válaszolt:
Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.


És egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről.
És ő így szólt:
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.

1956. október 23.


2010. október 21., csütörtök

Szilágyi Györgyre emlékezve

A mai nap elhunyt Szilágyi György, költő, író, humorista. Egyik legismertebb műve, a Hanyas vagy című monológ, melyből film is készült. Hallgassátok és nézzétek szeretettel, hisz ez maga a történelem.





2010. október 12., kedd

József Attila: Olyan bolond vagy



Olyan bolond vagy,
szaladsz, akár a reggeli szél.
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat,
és most tisztábban világit
kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
veszek takarót vaságyamra.
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az szegénységemhez,
aki szeret téged,
és az Úr is szereti nagyon,
és engem is szeret az Úr,
nem jön soha nagy fényességgel,
nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,
akik nagyon kivánnak látni téged,
és nagyon szépen néznek majd terád.
Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,
nem tépem le rólad a kabátot,
és elmondom mind a sok tréfát,
mert sokat kieszeltem azóta,
hogy te is örülj.
Majd elpirulsz, lenézel a földre
és kacagunk hangosan,
hogy behallatszik szomszédunkba.
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,
és fáradt, összetört álmukban
majd elmosolyodnak ők is.

2010. október 2., szombat

Leonard Cohen - Love Itself

Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek


A haldoklókkal csókolóztam,
az elmenőkkel cimboráltam,
izzadt hajuk simítva hosszan
ágyukhoz álltam.
Marasztaló igéket
súgtam fülükbe, mint az élet,
de hívta őket a nagy út,
és én kötöttem nékik a halálban
batyut.
A távozók
elvitték a lelkem darabjait,
csak én maradtam itt,
és most a hit
porukkal egy lett, mint avitt
ruhájuk, és széthulltak ama szók
és szájukon is megrohadt, amit
adtam nekik, a csók.
Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
elásta, és most a határtalan,
mély földbe van,
s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.
Barátaim,
halványodik énnékem itt a szín,
hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
gyakran mosolygok, többször hallgatok.
De érzem egyre, vár rám sok erős,
jó ismerős,
hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
nem félek.

2010. október 1., péntek

Szalóki Ági: Ősz

Ötödik Sally versei

Annyira örülök, hogy elkezdtem a blogolást, mintha kitágult volna ezáltal a világ számomra. Egy-két kattintás, és máris egy teljesen új világba érkezem, sok-sok érdekes olvasnivaló, versek, bölcs gondolatok, elmélkedések,  gyönyörű zenék, fotók közé. A mai estém egy részét Ötödik Sally sok-sok iróniával és humorral fűszerezett furcsa vers gondolatai között töltöttem, és bizony nagyon jól éreztem magam közöttük. Sajnos megjegyzésre nincs lehetőség a blogjában, így nem kérhettem engedélyt tőle, hogy elhozzam ide pár versét. Remélem nem fog érte megneheztelni, olvassátok szeretettel:) 

vágy-

egy fura törpe
ajtód előtt toporog,
bekopog,
menedéket kér,
állítja,
épphogy csak betér,
de hazudós-
marad ő,
s reggelre
benned
óriássá nő. 

A háló hőseire

Mennyi mirelit mosoly, hideg ember,
enter mögül szökött téboly-playboy,
és seregnyi puccos parázna...
Hol láncait, hol a rongyot rázza,
de láza már semmitől nem szökik az égig,
csak végigballag sanyarú sorsán,
és birka módján kántálja
a szerinte-valót -
fölötte kutyát ugat a hold...

Őszbe forduló

fáradtan ébredt a nap.
reggel avarszín sugarak
lopták magukat szemembe,
a fal is rőt-aranyra festve ragyog -
odakint dideregnek a hajnalok.
tegnap még vörös pipacsok szirmait
simogatta szégyentelenül a szellő,
mára ráncos homlokú felhő
uralja a búzavirágszín eget,
a levelek sápadón búcsút intenek
a feslett ruhájú faágnak.
gólyák, darvak szállnak délnek,
az ősz utat tapos lassan a télnek...

2010. szeptember 27., hétfő

Kreatív blogger díj Karesztől

Még a nyaralás emlékképei lebegnek a szemem előtt, még nem felejtődtek el az apró részletek, a készülődés izgalma, a sok-sok helyszín és látnivaló, a zöldellő hegyek, a virágos rétek,  a feltöltődés,  és " a sajna ennek is vége kicsi szomorúsággal" hazatérés pillanatai. A napok rövidülnek, a kertben való üldögélés és beszélgetés a szobába tevődik át, ahol már bizony korán villanyt kell gyújtani, ha valamit el akarunk végezni, amihez a hangulatos félhomály már nem biztosít elegendő fényt. Valahogy egy-két hete a csend időszakát élem, nem rossz érzés, csak más. Azon veszem észre magam, hogy hosszabban elmélázok, figyelem a környezetem, a természet, a fények és a színek változásait. Ahogy a fákon, bokrokon egyre több lesz a színes levél, az énekes madarak elcsendesedtek. Nem hallom már hetek óta kedvenc madaram,  a sárgarigó olyan kedves füttyét  sem a közeli ligetből. A nyári langyos eső helyett kellemetlen apró cseppű szitálástól szürke az ég, de annyira, hogy reggelente nincs is kedvem felkelni, az olyan ágyba marasztaló. Feltartózhatatlanul és szinte észrevétlenül beköszöntött az ősz.
Kis lelkiismeret furdalással nyugtázom naponta, hogy a blogot is hanyagolom ebben a nagy csendemben, helyette inkább olvasok és kicsit talán még csodálkozom is, hogy betérnek a kedves látogatók:)
Egyik kedves olvasottam és olvasóm Karesz ALTERNATÍVA  ebből a csendemből ébresztett fel, egy meglepetéssel, egy Kreatív blogger díjjal.


Tényleg nagyon jól esett az ajándéka, amit ezúton itt is szeretnék megköszönni neki.  És most gyorsan teljesítem is a feltételeket, mert azért vannak ám apró teendők, amiknek meg kell felelni a díjazottnak

  1.  A díjat meg kell köszönni.
  2.  A logót ki kell tenni a blogomra.
  3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
  4. Tovább kell adnom 7 embernek.
  5. Be kell linkelnem őket.
  6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
  7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.       
Szeretek barangolni a blogok között, olvasgatni, ismerkedni a szerzőjükkel, hisz akár szeretnénk, akár nem, valamennyire egy kicsit mindannyian benne vagyunk az általunk akár csak szerkesztett, vagy megírt oldalakban. Egy idő után kialakulnak a kedvencek, ahová szinte naponta betérünk, néha többször is. Most, hogy lehetőségem van a Karesztől kapott díjat továbbadni, örömmel ajándékozom meg
  1. A szavak ablakok vagy falak?!
  2. hegyek lánya 
  3. Málna kavicsai... 
  4. kül-földi 
  5. samsara 
  6. Idegen tollak... 
  7. Őszi boroszlán 
című blogok szerkesztőit a Kreatív blogger díjjal. Ők mindannyian olyan tartalmas és színvonalas blogot készítenek, hogy örömmel hívom fel mindegyik blogra a figyelmed, Kedves Olvasóm! Persze szívesen tennék még ide pár címet, de egyrészt csak hetet enged a szabályzat, másrészt meg ők már valakitől díjazottak.
És most megyek látogatni és üzenetet hagyni:))
Végigszaladtam mind a 7 blogon, és hagytam üzenetet, kivéve "Idegen tollak"-at. Sajna nála nem tudtam, mert nála csak Atommal lehet.  Na itt megállt a nagy - nagy tudásom, szóval vannak itt még pótolni valók kreatív területen:). Ez az atom valahogy engem megrémített, és most már csak abban bízom, hogy valamikor ellátogat hozzám, és legalább itt tudomást szerez a neki szánt meglepetésemről. Sajnálnám, ha kimaradna, mert olyan a blogja, mint egy kis tudástár, sok-sok irodalommal és információval.
Az utolsó "nemszeretem" feltétel teljesítése maradt már csak hátra. Bár ezt már teljesítettem egyszer, - talán túl is - mikor Katától kaptam a díjat, de legyen akkor pár mondat rólam:


Bár sokkal szimpatikusabb lenne számomra a pacsirta, de én mégis bagoly típusú ember vagyok. Szeretnék reggel későn ébredni, ez azonban elég ritkán jön össze, ezzel szemben sokáig fennt vagyok, akár csak a bagoly, így a reggeleket elég nehezen viselem. Kivéve a nyári hajnalokat, ilyenkor  szeretnék látni szinte minden napfelkeltét, amikor a hatalmas napkorong először tűnik fel a horizonton, gyönyörű színeket keverve az égbolton. Nekem ez egy soha meg nem unható Csoda.  A természet szépségei mellett és mindenek felett, a család jelenti számomra az életem célját, belőlük nyerem az erőm, a vidámságom és a nyugalmam.  Nem vagyok sírós, de ha gyerekekről van szó, könnyen meghatódom és legszívesebben mindegyiken segítenék.  Mikor tömegközlekedem, bevallom néha szeretem kihallgatni az embereket, tudom, hogy a kíváncsiság nem egy szép tulajdonság, de ez is bennem van:)) De azért próbálom ám türtőztetni magam, soha nem szólok bele:)))) Inkább belebújok az olvasnivalómba, ami legtöbbször könyv. Nagyon nem szeretem a pletykalapokat és reality show-kat, a reklámokat és betiltanám az utak mellé kihelyezett összes reklámtáblát.  És még egy negatívumot elárulok magamról: Bár csodálom az olyan igazi női tevékenységeket, mint a kézimunkázás, kötés, horgolás, engem mégsem tudott soha elcsábítani. Azaz egyszer vettem egy hatalmas levegőt, és meg akartam mutatni, képes vagyok rá, el kezdtem kötni egy sálat, ami először szép szélesen indult, és ahogy teltek a hónapok!!!!  a sálam is nődögélt, csak érdekes módon a szélessége mindig változó volt. Azóta eltelt jópár év, a sál valahol a szekrény mélyén szunnyad, talán örök mementóként és a család készen vásárolt sálat teker a nyakába hideg idő esetén:))

2010. szeptember 16., csütörtök

Popper Péter: Sötétben és hidegben nem lehet élni...


Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét.
Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá.

2010. szeptember 12., vasárnap

Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához



Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk...
Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A viz csillogása szived csillogása. A szél hártyája a vizen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a viz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vizben, viz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.
Ha van még idő..."

2010. szeptember 1., szerda

Reményik Sándor: Régi nóta


Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.
Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
vert és sodort el egymástól.
Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk által.
A csalánból, ami éget,
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen,
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
 
Tündér-gomba: régi ernyő.

2010. augusztus 30., hétfő

Petőfi Sándor: Szeretője-e vajon...


 


Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
Vagy a lélek a testnek csak barátja?
S úgy tesz, mint rendesen a barát:
Elhordja magát,
Midőn amazt pusztulni látja?

2010. augusztus 28., szombat

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Weöres Sándor: A teljesség felé /Az emberismeretről




Az érzelgősség legrikítóbb példái azok a regények és filmek, hol a szereplőket szét lehet válogatni a jók és gonoszok csoportjába. Legangyalabbak a főszereplők, kikkel az olvasó együtt sír és nevet, szinte egybeolvad velük; de ha jobban megnézzük ezeket a főszereplőket, nem is olyan angyalok: kicsinyes, kapzsi, édeskés vágyaik vezetik őket. A többi szereplők aszerint minősülnek jóvá és rokonszenvessé, vagy gonosszá és gyűlöletessé, hogy a főhősöket támogatják-e, vagy gátolják-e.

Legtöbb mai ember az érzelgős regények módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakat segítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak. A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is, közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban.

2010. augusztus 15., vasárnap

Baranyi Ferenc: Asszony



Nyugalmasabb, mint a kályhatűz benn,
viharosabb, mint a jégeső kinn,
elegánsabb, mint a társaságom,
szegényesebb, mint a szeretőim.

Kívántam nem egyszer a halálát
s szorongtam ezerszer életéért,
vagyonokat tékozol naponta
s esztendőkre osztja be az éhbért.

Átkozom a születése napját
s megáldom az anyát, aki szülte,
parthomoknál tüzesebbre izzít
s őszi sárnál hidegebbre hűt le.

Nyugalmas és viharos, kihívón
elegáns és félszegen szegényes.
Semmirevaló. Pótolhatatlan.
Áfonyafanyar. Cseresznyeédes.

2010. augusztus 11., szerda

Hát van csodálatosabb a Földnél?

Egy porszem világot jelent, 
S egy szál vadvirág az eget, 
Fogd föl tenyeredbe a végtelent, 
S egy percben élj évezredet. 
/William Blake/

2010. augusztus 7., szombat

2010. július 28., szerda

Ott ahol zúg az a négy folyó: Emszt Katalin

Kedves Látogatóim, most pár napig nem leszek gép közelben, végre teljesül a pár éve már tervezgetett álmom és elmegyek oda, ahol zúg az a négy folyó:)

2010. július 27., kedd

Honoré de Balzac: A lélekről

A lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés: a léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el."
.

Holdviola: Szivárvány havasán

Egy kis reggeli ébresztő zene, hogy szép legyen a napotok:)

Reggeli ima, avagy a (házi)sárkány evoluciója





Istenem! Hagyd meg a kétségeimet! Engedd,  hogy az élet tapasztalat se tegyen annyira csontossá, bután konokká, változásra képtelenné, hogy észrevegyem, meghalljam  és meglássam mások igazát.  

2010. július 26., hétfő

Szabó Lőrinc: Piszkosságok



Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani