Katzler Hilda: Anya

Kisgyerekként a világot jelentette számomra az a terrakotta színű, csővázas kanapé, amelyen szemtelenül fiatal anyámmal farkasosdit játszottunk.
Alig volt idősebb nálam. Gyönyörűnek láttam. Barna, hullámos haja
rakoncátlan tincsekkel keretezte mindig mosolygós, kedves arcát.
Senki nem tudott úgy kacagni, mint ő. Tündér volt!
Önfeledten, vásott kölykökként viháncoltunk. Ő volt a farkas, én a bárány, sohasem fordítva.
El kellett kapnia! Már nem emlékszem a szabályokra, csak arra a borzongató, édes izgalomra, ahogy a karjába ölel, „megvagy” felkiáltással, farkashoz méltatlanul gyengéden és puhán, ahogyan csak ő tudott. Visítottam az örömtől, és nevettünk, és nevettünk, legurulva az ágyról, kigurulva a világból, felszabadultan és boldogan…
Aztán évek teltek el. Mindenféle évek! Jók és rosszak!
Anyám lassan megöregedett, megváltozott. Nem előnyére, én sem!
Özvegy életének utolsó idejét nálunk töltötte. Ez sem javított a
kapcsolatunkon. Még viszonylag fiatal volt. Sokszor vertem a fejem
a falba rossz döntésem miatt, de már nem volt visszaút.
Soha nem gondoltam, hogy ki lehet szeretni egy anyából.
Ki lehet… Mindenkiből, csak jól meg kell keményíteni hozzá a szívet…
A kórházi ágyon hideg csövek hálózták be törékeny testét.
Amikor magához tért, nem ismert meg. Magában dúdolgatott,
és mosolygott, mint egy kislány. Úgy tűnt, átlátszó kezével keres valamit. Még mindig szép, barna haja – a homloka bal oldalán,
ahol az aneurizmával műtötték – ki volt borotválva. Kis kerek folt!
Óvatosan tapogatta, mintha le akarná venni. Tehetetlenül, befelé
nyeltem a könnyeimet.
– Anya! – mondtam halkan – anya, játsszunk! Halvány fény gyúlt a szemében.
– Anya, most én leszek a farkas! Tudod, már régóta én vagyok!
Úgy tetszett, bátorítóan int a kezével.
– Megvagy! – öleltem mohón, kétségbeesve magamhoz, farkashoz
méltóan, a jól ismert, de régen elfelejtett testet, az anyámét, örökre
eggyé válva a pillanattal, amelyben, végre, visszakaptam őt.

Szombathely, 2016. június 17.

Katzler Hilda: Én is elképzeltem....

Lassan porlad az ősz, sietve éled a Tél,
a havas éj majd rólunk mesél…
Leszünk mi még egymásé szebben,
ahogy elképzelted, s ahogy elképzeltem.
Kacagva táncol a Tavasz önmagunkon át,
mögötte bölcsen baktat a Boldogság.
Kamasz hittel robbanunk a jövőbe,
a derengés a túlparton vár…
Ők ezernyi színnel áldanak ketten…
Te elképzelted, s én elképzeltem.
Lelked testemben, lelkem testedben
fénylik át a Nyárba, egy gyönyörű magányba forrva,
egymásban oldódva fel, más semmi nem kell,
csak mi ketten…
Te elképzelted, s én elképzeltem.
A rozsdás Őszben már moccan a halál…
de szívünkre hűs nyugalom száll,
ha belesimulunk a létbe, a mennyeken át,
akkor adj nekem gyémántból csodát…
ha kéz a kézben megyünk, örökre szeretünk.
Te elképzelted, s én elképzeltem…
Te és én…Mi ketten.
 

2o14.nov.1.
Katzler Hilda
(Kovács László Elképzeltem című versére)

Katzler Hilda-Kovács László: Mikor még...

Mikor még nem volt sehol nyomod, szavad,
én már akkor is mindenhol láttalak,
álom voltál csak, aki nem jön velem,
de átsegít minden nyomorult reggelen.
A Nap hozta el néha szemed sugarát,
s a Szél fújta arcomba bőröd illatát.

Nem csupán álom…talán egy Délibáb,
hogy őrangyalként vigyázzon rád.
Voltam a szó az ajkadon, pillantás tekintetedben,
bátorítás mosolyodon, benned éltem ott, akkor,
láthatatlan-hallgatagon.

Én mindig arra jártam, hol nem volt nyomod,szavad,
én mindig azt kerestem, hogy ki vagyok és ki vagy.
Ősznek kellett lennem, hogy megfogd csupasz kezem,
és félek jön a tél is, de ugye maradsz velem?
Felujjong vad lelkem,ha néha-néha lát,
csak melletted állva élhetek tovább.

Ujjaidban félénk simogatás voltam,
léteztem minden valódban,
a tétova mozdulatokban mint csendes várakozás,
hogy vigasztaljon elsírt éveken át, és didergő hajnalokon.
Szemedben őriztem szemem sugarát,
amit a Nap adott…ugye tudod?
S mely szította a vágyakozást.
Az orrodban illat voltam, a füledben hang,
remény a gondolataidban,
mosoly az arcodon…ott, akkor.

Most oly utakon járok, hol nincsen nyomod, szavad,
de tudom jól már régen, hogy ki vagyok és ki vagy.
Ötven szürke év telt el nélküled, nélkülem,
játékunk így bölcs volt, és csodás, és szertelen,
titkunk nem hagyhat el sem szívet, sem szobát,
de minden mozdulatunk őrzi kéjünk nyomát…

…és most köszönd meg a Napnak,
hogy oly kedves volt veled, akkor,
azt a sugarat küldte egy messzi távolból,
a Szélnek is a kegyet, mit juttatott,
a jövőből hozta azt az illatot, hogy vigasztaljon,
és a Sorsnak, hogy a tiéd voltam,
már ott, akkor, titokban…
és azt, hogy téged nekem adott.

Már nem félsz, itt vagyok rég múlt valómban,
a nyomomban jársz ,minden szavamban ott élsz.

Nem kereslek többé, mindenütt bennem vagy,
nem keresem azt, hogy ki vagyok és ki vagy…

Fogom a kezed.El ne engedd!
Örökre melletted…
Most már tudjuk,kik vagyunk és miért,
a MÚLTUNK a JÖVŐVEL összeért.

1.,3.,5.,7., versszak: KOVÁCS LÁSZLÓ

2.,4.,6.,8., versszak: KATZLER HILDA

2o14.július 2o.