Garai Gábor: Bizalom

                                  S ha százszor is becsapnak és ezerszer
                                  csalódom abban, kinek szívemet,
                                  mint álmából a rózsát, kitakartam,
                                  s ha épp az árul el, kit életemmel
                                  fedeztem én,
                                  s ha tulajdon fiam
                                  tagad meg,
                                  s ha nem harminc ezüstért,
                                  de egy rongy garasért adnak el engem
                                  barátaim,
                                  s ha megcsal a reménység,
                                  s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
                                  és elátkozom már, hogy megszülettem,
                                  s ha csak a bosszút hizlalja a hála
                                  híveimben,
                                  s ha rágalom kerít be,-
                                  akkor se mondom,hogy nem érdemes!

                                  Akkor se mondom, hogy nem érdemes
                                  hinni az emberben, akkor se mondom,
                                  hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
                                  élet.-

                                  De csöndes szóval eltűnődve mondom:
                                  bizalmam sarkig kitárt kapu,
                                  nem verhet rá lakatot a gyanú;
                                  ki-bejár rajta bárki szabadon.

                                  Egy besurrant csaló tiszteletére
                                  nem állítok őrséget tíz igaznak!
                                  Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
                                  megtisztálkodva ma betérhet újból;
                                  ki kétélű késsel jött ide ma,
                                  köszönthet holnap tiszta öleléssel!

                                  Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
                                  Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
                                  kegyelmet a hazugnak,
                                  nem tudok
                                  mentséget a könnyes képmutatásra,
                                  s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
                                  akár a nyers önzés orvtámadását.

                                  De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
                                  Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
                                  porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
                                  dühünk lehűl,
                                  csak szerelmünk örök.

                                  S halandó gyarlóságai között
                                  csupán maga az ember halhatatlan.
                                  Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
                                  irgalmas vára bizalomból épül;
                                  s az önmagával vívott küzdelemben
                                  csak jósága szolgálhat menedékül.