Algernon Charles Swinburne: A terhek balladája

Gyönyörűszép nők terhe. Hiú kéj,
S szégyellt-édes, öngyilkos szerelem,
S bús öregség, mely nappal jőni fél,
Éjszaka oson tolvaj-lépteken,
Hogy őszt hagyjon a szőke tincseken,
S bánat, mely úgy szól, mint öröm beszéde,
S csömör, mely bérért tart csak ébren:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Vásárolt csókok terhe. Jaj, amit
Gyermek gyümölcse soha meg nem áld;
Egy életen át, estétől hajnalig,
Reggeltől estig, egy életen át
Vacogó ajkad és vacogva zárt
Szemhéjaid azt súgják, tűzben égve,
Hogy a szerelmet szégyelld és utáld:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Mézes szók terhe. Jöjj, född el fejed,
Ess térdre és sírj; mert ez alja-nép,
Mely agyba-főbe dicsér s hízeleg,
Rád se hederít majd, ha jő a vég.
Ha jő a vég, ártéri hordalék
Lesz arcod ingoványos süppedéke,
Honnan meddő tenger visszalép:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Hosszú élt terhe. Egy kis halál
Lesz álmod, és ébredned rettenet;
S éjszaka szólsz: „a nap csak kelne már”,
S szólsz reggel: „Ó, a nap csak halna meg.”
Napok unalma ruház és etet,
S bújsz a bűnbánat nehéz köntösébe,
Gyász lesz a fátylad, és gond lesz öved:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Ragyogó színek terhe. Fényvesztett
Aranyt látsz majd, s a zöld lesz szürke folt,
És arcod is olyan lesz, mint ezek,
A régi látás hamvaiba holt.
S a kegynek mondhatod: „Valaha volt”.
S múlt csókok holtát kell megérned, élve,
S szólván, szavadban könnyek árja fojt:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Bús számvetések terhe. Jő a nap,
Mely minden elmúlt napodról felel:
Mint múlattad időd, utad, szavad,
Kivel volt lenned jó s édes kivel,-
Míg tűntében visszáját veti fel
A régi órák minden édessége,
S a végső perc pokol-tüzet lehel:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Négy évszak terhe. Lombtörő szelek
Tavasszal, s közben hó és jégesőz,
A nyár, amely zöld bánatot gyűjtöget,
S nyomor vackán fetrengő, buja ősz,
Mely az évre sóváran visszanéz,
Amíg a máglya hamva hull a szélbe,
S tél, annyi nyavalyával ismerős:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Holt arcok terhe. Nem szerethetők
Többé, nem láthatók, nem foghatók,
Fény s árny határán váltva libbenők,
A szedett földön sírva kaptatok,
Hol csűr nem áll, nem sarjadnak magok
S kétes napok kurta lélegzetére
Pereg, pereg a sóhajtó homok:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Túlságos öröm terhe. Odahagy
Élet s boldogság, tiszta arcú kéj;
Lábad alá dagaszt sűrű sarat,
Metsző szelet bocsát fejed fölé;
S mi piros volt, lesz vértelen fehér,
S mi igaz volt, hazugság lép helyébe
S mi nappal volt, helyébe lép az éj:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Ajánlás

Herceg, s mind, akit víg öröm ölel,
E rímet vésse jókor még eszébe:
Mert élni édes, ámde halni kell.
Minden emberi vágynak ez a vége.

Márai Sándor: Halotti beszéd

Garai Gábor: Bizalom

                                  S ha százszor is becsapnak és ezerszer
                                  csalódom abban, kinek szívemet,
                                  mint álmából a rózsát, kitakartam,
                                  s ha épp az árul el, kit életemmel
                                  fedeztem én,
                                  s ha tulajdon fiam
                                  tagad meg,
                                  s ha nem harminc ezüstért,
                                  de egy rongy garasért adnak el engem
                                  barátaim,
                                  s ha megcsal a reménység,
                                  s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
                                  és elátkozom már, hogy megszülettem,
                                  s ha csak a bosszút hizlalja a hála
                                  híveimben,
                                  s ha rágalom kerít be,-
                                  akkor se mondom,hogy nem érdemes!

                                  Akkor se mondom, hogy nem érdemes
                                  hinni az emberben, akkor se mondom,
                                  hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
                                  élet.-

                                  De csöndes szóval eltűnődve mondom:
                                  bizalmam sarkig kitárt kapu,
                                  nem verhet rá lakatot a gyanú;
                                  ki-bejár rajta bárki szabadon.

                                  Egy besurrant csaló tiszteletére
                                  nem állítok őrséget tíz igaznak!
                                  Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
                                  megtisztálkodva ma betérhet újból;
                                  ki kétélű késsel jött ide ma,
                                  köszönthet holnap tiszta öleléssel!

                                  Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
                                  Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
                                  kegyelmet a hazugnak,
                                  nem tudok
                                  mentséget a könnyes képmutatásra,
                                  s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
                                  akár a nyers önzés orvtámadását.

                                  De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
                                  Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
                                  porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
                                  dühünk lehűl,
                                  csak szerelmünk örök.

                                  S halandó gyarlóságai között
                                  csupán maga az ember halhatatlan.
                                  Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
                                  irgalmas vára bizalomból épül;
                                  s az önmagával vívott küzdelemben
                                  csak jósága szolgálhat menedékül.

Havasi Balázs: The Storm