2010. június 29., kedd

Osho idézet az életről



Az élet egy örökös folytonosság. Semmilyen végcélhoz nem akar eljutni. Maga a zarándoklat, maga az utazás jelenti az életet; nincs hová elérni, nincs végállomás - csak táncolni és az úton lenni, vidáman haladni, nem törődve semmilyen úticéllal.
Mihez kezdenél, ha elérkeznél a végállomáshoz? Senki nem teszi fel ezt a kérdést, mert mindenki próbál valamilyen célt kitűzni az életében. De mit rejt ez magában? Mi lesz, ha valóban eléred az élet célját? Egyszerre nagyon kínosan érzed majd magad. Nincs hová menned... elértél a végállomásra - és az út során mindent elveszítettél. Mindent el kellett, hogy veszíts. És most ott állsz meztelenül a célban, és úgy nézel körül, mint egy idióta: mi volt az értelme ennek az egésznek? Annyira siettél, annyit aggodalmaskodtál, és ez az eredmény.

2010. június 25., péntek

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek


Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Deák Bill Gyula: Ne szeress engem

Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

2010. június 16., szerda

Teller Ede: Vers cím nélkül

 
Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhôt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincs cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge.
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni.
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak
.

Fodor Ákos: Vakvágta

Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
- s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.

Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz - pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.

Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, avégre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra.

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg - megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
- S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!

2010. június 15., kedd

Thomas Alva Edison

Ezt a kis történetet ma olvastam, érdekesnek találtam és bemásoltam Neked. Azon töröm a fejem, mi mondatta Edisonnal a leírtakat? Önámítás,  bölcsesség, mi adta neki az erőt??


Thomas Edison laboratóriuma 1914 decemberében csaknem teljesen a lángok martalékává vált. Edison életművének nagy része odaveszett azon a decemberi éjszakán. A tűzvész tetőpontján a feltaláló huszonnégy esztendős fia, Charles aggódva kereste apját, míg végre megtalálta a tűz közelében, arcát vörösre festette a lángok visszfénye, ősz haja lobogott a szélben.
— A szívem sajgott érte — számol be az esetről Charles Edison. — Már nem volt fiatal, s most mindene elpusztult. Észrevett. „Hol van anyád?” kiabálta.  „Eredj, keresd meg, hozd ide, soha az életben nem láthat még egyszer ehhez hasonlót.” Másnap reggel, reményeinek és álmainak üszkös romjai között kószálva, a hatvanhét esztendős Edison kijelentette: — A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek tiszta lappal indulhatunk újra.
Három héttel a tűz után sikerült megszerkesztenie az első fonográfot.

2010. június 14., hétfő

Kormányos Sándor: Nyári reggel

Kovrig Miklós: Nyári tisztás
Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.
 

Presser Gábor : Te majd kézenfogsz és hazavezetsz

Ezt a dalt már régóta szeretem. Talán most itt lenne a legjobb helye. Csak egy gondom van, sajna elég béna vagyok ahhoz, hogy átméretezzem, ne lógjon ki a keretből. Ha valaki tudna segíteni, hogy kell kisebbre bűvészkedni, nagyon megköszönném:)

2010. június 11., péntek

Buszon

A busz döcögve haladt a csúcsforgalomban. Az átmenet nélkül, hirtelen beköszöntött meleg, fülledt forróságként hömpölygött a jármű belsejében. Az utasok álmosan, szótlanul próbáltak nem venni tudomást egymásról, belemélyedni saját világukba. Egy üvegpohár falát bepárásító jéghideg ásványvízre áhítozva vártam , hogy ebből a pokolból végre szabad levegőre jussak és közben szokásomhoz híven vizsgálgattam az utasokat saját szórakoztatásomra. Szemem egy 60-70 körüli emberen akadt meg, aki aránylag tiszta ruházata ellenére, szinte magán viselte a hajléktalanok összes ismertetőjét. Haja és borostája rég találkozott borbélyüzlet jó szagú levegőjével, kezében görcsösen szorította a vastag plasztik szatyrot, amiben talán összes vagyonát cipelte magával. Fénytelen tekintettel olyan egykedvűen nézett a semmibe, mint aki már végleg számot vetett az életével és mindenről lemondott. Hangosan sziszegve kicsapódott a buszajtó és egy anyuka szállt fel 4 év körüli, csicsergő boldogarcú kisfiával. A kisfiú egy piros autót tartott apró kezében, tekintetét büszkén hordozta végig az utasokon, remélve, mindenki észreveszi a kis piros csodát. Már majdnem kiült arcára a csalódottság, mikor a fénytelen szeművel találkozott a tekintete. Nézd bácsi, most kaptam….. Szép autó, biztos nagyon jó kisgyerek vagy, hogy ezt kaptad, szólalt meg váratlanul az ember. Szemében,mintha mégis valami fény csillant volna fel. Elvadult vonásait a félszeg mosoly szinte barátságossá tette. A kisfiú éppen mesélni kezdett volna új szerzeményéről, de anyukája türelmetlenül húzta magával a busz belsejébe, ahol még szabad volt egy ülőhely. Az újra fénytelen szemű, arcán csalódottsággal nézett utána, majd mintha szégyenkezne, hogy meg mert szólalni, behúzódott a busz sarkába, szemeivel a semmit keresve a koszos ablaküvegen keresztül. Vagy csak az emlékeibe merült? Talán… mikor még volt édesanyja, akinek a szemefénye volt, a fiatalkorára, amikor erős volt és boldog, álmai voltak és szerették, és számított valakinek, vagy talán még fontos is volt? Ki tudja! Most itt van magányosan, észrevétlenül, mint egy elnyűtt régi kabát, akihez egy pillanatig emberként szóltak. Gondolataimból felriasztott a busz kicsapódó ajtaja, fellélegeztem, én megérkeztem és a busz döcögött tovább.

2010. június 10., csütörtök

Kálnay Adél: Még mindig álmaimról


Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem…
Mi lesz most, gondoltam,
elérek-e én is a sarokig,
meglátom-e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló kérgét
mókusok hordták szét izgatottan?
Ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…
Az egész életünk benne van
ebben az utcában, gondoltam,
a platánok méltóságában,
a mókusok játékában, a vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be-behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim…
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok észrevétlenül
eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák küldenek
mindig elém fanyar illatukkal…
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség, a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet, mondtam,
ez nem lehet,nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.

Jason Mraz: I'm Yours

Baranyi Ferenc: Mulasztás


Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfiölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.
Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

2010. június 9., szerda

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

 
 
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

2010. június 6., vasárnap

Edith Piaf: Non je ne regrette rien

és itt egy igazi örökzöld:)

Je T'aime - Lara Fabian

Kb. fél éve szemezek ezzel a a koncert felvétellel.  Megható a közönség szeretete, ami az énekes felé irányul. Jó lett volna ott lenni:)

2010. június 4., péntek

LEVÉL, melyet Françoise Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, így írt Jehan de Bourbon herceghez (Faludy György átköltésében)





Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. (Úgy hívják: Mirjam.)
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze, csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.
Arról van szó tehát, hogy múltkor este - úgy értem
hajnalfelé, mikor a kocsmából hazatértem -
egy pimasz gavallér belémkötött.
S mikor pisztolyt húzott, én is kivettem övemből
a tőrömet s tiszta önvédelemből
egyszerűen leszúrtam a dögöt.
S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem,
s ezért itt rohadok e majomketrecben.
Egy ily bitang, mint én persze, csak szarik rája,
hol éri majd az angyal trombitája.
De szörnyűség, ha nincs egy vasa.
Úgy lóg a levegőben, mint az akasztott ember,
ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer,
és nadrágjából kiáll a fara.
Szóval, uram, tőled függ a dolog,
ha Villon gyomra többet nem korog.
Világéletemben embert még meg nem vágtam
soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam,
túl ordenári ehhez énnekem.
De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd...
Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök
a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem.
És addig vedd, ha félsz, hogy kitolok veled,
zálogul az akasztófakötelet.

POST SCRIPTUM:
Mint nem tesz egy ily szegény proletár,
ha a prófunttól segge szüretre jár?
Ilyenkor már bagó sem kell neki.
De most, mikor kalapját leveszi,
s a rohadt pénzért térdre állva
úgy mászik eléd, mint a majom:
hát azt hiszed, hogy nem sül ki a pofája,
te barom?



2010. június 3., csütörtök

Edvard Grieg: Peer Gynt (Morning)

Popper Péter: Ember vagyok....

 
 
 
"Ember vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi - sem bennem, sem másokban."

Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét. Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak" - ettől ember.