Emlékedre

A honvágy szívet megdobogtató érzése akkor is jelen van, ha nem szeljük át az óceánt. Vágyunk vissza a gyermekkor felhőtlen boldogságába, oda ahonnan indultunk. Kirepülünk a fészekből az új környezetbe, mert elvágyunk és örökké visszavágyunk. Közben sok-sok hatás ér bennünket, új emberek, új környezet, új érzések. Változunk és ugyanakkor változik a "fészek" is, de még mindig jó, fájdalmasan jó érzés visszavágyni. Még csak a közelében vagyunk, de már erősebben dobog a szívünk, mert még mindig van kihez "hazamenni". És egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor az otthon ölelő karjai helyett a gyász tanácstalan hideg csendje fogad. Zavarodottan keressük a régi érzést, újra és újra próbáljuk átélni, de soha többé nem lesz ugyanaz. Akkor föleszmélünk és az új fészek felé fordulunk, nekünk ott kell a meleget biztosítani. A régit egyre ritkábban látogatjuk, nincs miért. Egyszerre egy újabb fájdalom nyilall belénk és torkunk azért szorul össze, mert már nem vágyunk vissza, örökre elveszítettünk valamit, ami már csak a szívünkben él.