Moldova György: Lefelé a lejtőn

Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:

Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám,
se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem
két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni. A
piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim
hamiskártyásnak kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek,
de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált. A Normafa laposabb
lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta,
hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam,
egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem,
hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal.
Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy
csodálatos egybeszabott kék sí overált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben
párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt.

És este - mert azért nem akartam túl sok szemtanút - ott álltam a
tubenthali pályán. Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából,
hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam.
Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen
megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is,
úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már
nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem, és nem láttam
senkit, lekuporodtam.

Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak
egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes
natúr szépségemben mutatkoztam. Egyszóval lekuporodtam, és a költővel
szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre
a síléc megindult alattam. Úgy látszik, rosszul vágtam le a
hóekehelyzetet.

Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties
sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a
nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a
pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon. Mit mondjak, voltam
már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban: "Istenem, ha túlélem,
adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra".

Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni,
kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a
bugyimat. A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az
elsősegélyhelyre. A bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a
törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába. Míg az
orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.

- Ön szintén kezdő, uram?

- Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös
lesiklóbajnoka vagyok, és most először sérültem meg.

- Mi történt?

- Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam
nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje
a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a
vakbél-operációjának a helye is látszott egyébről nem is beszélve.
Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem,
hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány.
Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?

- Én is, mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a
nyolcnapi üdülési díjat.