I.
Megálltam csendes pillanatra…
A sarki szél,
mint édes kezed, látszólag
homlokomhoz ér.
A szívemen minden átszakad…
Egy álmot ez megér?
Tán elringat a délutánban,
tán altat csendes látomásban,
mint fűszálat a dér…
Kék alkonyban keresem nyomod.
szemed felidézi a fáradt csillagot,
alakod elfedi az őszülő sár,
mintha nem lenne itt senki.
És minek is keresni
halk léptedet, ha így hiszem már?
De nem lehettél máshol soha!
Melegedet viszem tova,
mint elfeketült, röpke éj,
hol jóságod is oly ostoba,
akár tiszavirágok tömör sora,
ha megöli őket a kósza kéj!
II.
Hogy tarthatnám végre távol
szépségeidtől meggyötört
lelkem, amit a lét,
s a nélkülözés is összetört?
Hogy lehetne mindez mától?
Hogy lehetnék újra bátor?
Miért nem vitted el a magányt?
Kicsi cipőd merre táncol,
míg itt hullik minden fáról,
minden csendes roppanásból
édes-korholó imád?
III.
Csak semmi vagyok nélküled!
Gyerek, ki soha nem lehet!
Szerencse, ami elveszett!
Vagy a köd! Hogyha nyoma vész!
Mert hiába fogna két kezed,
ha úgy leszek, ha ideérsz!
Mert emlékezem rád, ahogy a teremtő
emlékszik a földre, mit megteremtett.
Munkál arcomon a szellő
puhaságával elveszejtő,
nélküled sehova sem érő,
téged teremtő képzelet.
Mindig magányban ér a holnap.
Válaszaimban mégis itt lehetsz!
Elmémben forró, vidám csodák zúgnak
és nincsen kérdés, mit te nem szeretsz.
Jól egybe gyúrtak bennünk!
Nem lehet mást tennünk,
csak ölelni végleg! Mindig! Szakadatlan!
Ölelni, végre, hogy fúljak el karodban!
Ölelni, amíg el nem hal szerelmünk!
IV.
Hogyan lehetek ennyire gyenge,
hogy rázkódó beteggé törnek a vágyaid?
Csak erősen érhetek, lásd, közeledbe,
mert erős férfinak van joga többre,
mint sóvárogva és rímeket hörögve
megénekelni álmait…
Én erős akarok lenni veled végre
hogy jogom legyen minden vad szépségre…
Feloldódom. Azt teszem szüntelen…
Behálózlak, mint édes kábulat,
és ragaszkodom, mint fogyó értelem
megértéséhez a gondolat.
Maradj velem, amíg szabad!
Maradj, hogy lehessek fejed alatt párna,
mely vágyainkból áll majd talán össze, hátha
sikerül a tegnapból átlépni a mába
csak engedj végre tovább, ha semmi se várna!
Engedd, hogy bebújjak a szívedbe, szádba,
hogy a te szemed is folyton a szememmel lássa
a világot, ami csak veled a világ ma.
Engedd, hogy nyelveden a szavak
csak rólam meséljenek
és oly nyelven hívjanak,
hogy abból mások semmit se értsenek!
Érzem, ahogy a hangtalan jelek
felkúsznak ujjadon és szívedbe meleg
vérrel áramlok, mint a jövő,
amit csak velem élhetsz, ami csak velem jön elő!
Minden forró csók,
minden buta bók
csak azért csörgedez számból ereidbe,
hogy nyughatatlan álmod legyek, ahogy várod,
hogy ne feledd el soha, merre van világod,
hol nem lehet más, csak én és te!
V.
Szóvirágként múlnak ki az álmok.
Elhagyott lehetőség
a józan értelem,
ezért kiáltok!
Ne legyen kétség!
Ha az érzelem csak dadog,
soha nem jönnek el azok a holnapok,
mert a semmi lesz az egyetlen végtelen...
Még lát bennünk a reggel!
És millió csókkal vár az ég,
az hisz bennünk még…
Mit lehet tenni ennyi teherrel?
Ki veszi át, ha közelembe nem mer
jönni a jövő sem?
Hogyan találnak a szavak hozzád,
ha mellednek feszül százezer érv?
Nehezen érthető dalaim hosszát
megszabta már a sok néma év.
Nem bújok álmaim mögé többé!
Te lehetsz csupán csak menedék!
VI.
Elfáradtam, fáraszt, hogy kívánlak,
mindennap mégis újra kitalállak.
Remegő kezemmel mutatok rád,
félek, mert féltelek. Nem érhet vád.
Este lett, sötét. Feküdj mellém!
Szoba négy sarkába csendesül mesém.
Megszorítalak, minden más várhat…
Én a te nevedet adtam a világnak!
Budapest, 2014. december 10.
Megálltam csendes pillanatra…
A sarki szél,
mint édes kezed, látszólag
homlokomhoz ér.
A szívemen minden átszakad…
Egy álmot ez megér?
Tán elringat a délutánban,
tán altat csendes látomásban,
mint fűszálat a dér…
Kék alkonyban keresem nyomod.
szemed felidézi a fáradt csillagot,
alakod elfedi az őszülő sár,
mintha nem lenne itt senki.
És minek is keresni
halk léptedet, ha így hiszem már?
De nem lehettél máshol soha!
Melegedet viszem tova,
mint elfeketült, röpke éj,
hol jóságod is oly ostoba,
akár tiszavirágok tömör sora,
ha megöli őket a kósza kéj!
II.
Hogy tarthatnám végre távol
szépségeidtől meggyötört
lelkem, amit a lét,
s a nélkülözés is összetört?
Hogy lehetne mindez mától?
Hogy lehetnék újra bátor?
Miért nem vitted el a magányt?
Kicsi cipőd merre táncol,
míg itt hullik minden fáról,
minden csendes roppanásból
édes-korholó imád?
III.
Csak semmi vagyok nélküled!
Gyerek, ki soha nem lehet!
Szerencse, ami elveszett!
Vagy a köd! Hogyha nyoma vész!
Mert hiába fogna két kezed,
ha úgy leszek, ha ideérsz!
Mert emlékezem rád, ahogy a teremtő
emlékszik a földre, mit megteremtett.
Munkál arcomon a szellő
puhaságával elveszejtő,
nélküled sehova sem érő,
téged teremtő képzelet.
Mindig magányban ér a holnap.
Válaszaimban mégis itt lehetsz!
Elmémben forró, vidám csodák zúgnak
és nincsen kérdés, mit te nem szeretsz.
Jól egybe gyúrtak bennünk!
Nem lehet mást tennünk,
csak ölelni végleg! Mindig! Szakadatlan!
Ölelni, végre, hogy fúljak el karodban!
Ölelni, amíg el nem hal szerelmünk!
IV.
Hogyan lehetek ennyire gyenge,
hogy rázkódó beteggé törnek a vágyaid?
Csak erősen érhetek, lásd, közeledbe,
mert erős férfinak van joga többre,
mint sóvárogva és rímeket hörögve
megénekelni álmait…
Én erős akarok lenni veled végre
hogy jogom legyen minden vad szépségre…
Feloldódom. Azt teszem szüntelen…
Behálózlak, mint édes kábulat,
és ragaszkodom, mint fogyó értelem
megértéséhez a gondolat.
Maradj velem, amíg szabad!
Maradj, hogy lehessek fejed alatt párna,
mely vágyainkból áll majd talán össze, hátha
sikerül a tegnapból átlépni a mába
csak engedj végre tovább, ha semmi se várna!
Engedd, hogy bebújjak a szívedbe, szádba,
hogy a te szemed is folyton a szememmel lássa
a világot, ami csak veled a világ ma.
Engedd, hogy nyelveden a szavak
csak rólam meséljenek
és oly nyelven hívjanak,
hogy abból mások semmit se értsenek!
Érzem, ahogy a hangtalan jelek
felkúsznak ujjadon és szívedbe meleg
vérrel áramlok, mint a jövő,
amit csak velem élhetsz, ami csak velem jön elő!
Minden forró csók,
minden buta bók
csak azért csörgedez számból ereidbe,
hogy nyughatatlan álmod legyek, ahogy várod,
hogy ne feledd el soha, merre van világod,
hol nem lehet más, csak én és te!
V.
Szóvirágként múlnak ki az álmok.
Elhagyott lehetőség
a józan értelem,
ezért kiáltok!
Ne legyen kétség!
Ha az érzelem csak dadog,
soha nem jönnek el azok a holnapok,
mert a semmi lesz az egyetlen végtelen...
Még lát bennünk a reggel!
És millió csókkal vár az ég,
az hisz bennünk még…
Mit lehet tenni ennyi teherrel?
Ki veszi át, ha közelembe nem mer
jönni a jövő sem?
Hogyan találnak a szavak hozzád,
ha mellednek feszül százezer érv?
Nehezen érthető dalaim hosszát
megszabta már a sok néma év.
Nem bújok álmaim mögé többé!
Te lehetsz csupán csak menedék!
VI.
Elfáradtam, fáraszt, hogy kívánlak,
mindennap mégis újra kitalállak.
Remegő kezemmel mutatok rád,
félek, mert féltelek. Nem érhet vád.
Este lett, sötét. Feküdj mellém!
Szoba négy sarkába csendesül mesém.
Megszorítalak, minden más várhat…
Én a te nevedet adtam a világnak!
Budapest, 2014. december 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a látogatásod, remélem jól érezted magad és visszatérsz:-)