Nem szeretem, ha fatális a vége,
az élet sosem fárasztó nekem.
Bármelyik évszak, nem szeretem mégse,
ha piálok vagy betegeskedem.
Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
a rajongásnak sem vagyok híve,
sőt, utálom, ha más a levelembe
vállam fölött lopva pillant bele.
Nem szeretem, amikor közbevágnak,
vagy megszakítják a beszélgetést.
Nem szeretem, ha hátamba kést vágnak,
de a lövést sem – mint védekezést.
A pletykát gyűlölöm – bármely alakban,
a kétség férgét, a bálványozást,
vagy hogy folyton visszafelé haladnak,
vagy vassal üveg-zúzó rombolást.
A tespedt önbizalmat ki nem állom,
akkor inkább ne legyen semmi fék!
A „becsület” szót elfeledték: bánom!
--
s hátába ütött rágalom az ék.
Mikor némelyek tört szárnyait látom,
nincs sajnálat bennem, s tudod, miért.
Erőszak vagy erőtlenség: utálom,
de kár a megfeszített Krisztusért.
Nem szeretek látszani gyáva bábnak,
felbőszít, ha ártatlant bántanak.
Nem szeretem, ha a lelkembe másznak,
hogy beléköpve megalázzanak.
Nem szeretem a manézst,
az arénát,
hol ár és érték dől el helycserén.
Jöhetnek tőlem mégoly változások,
mindezt nem fogom megszeretni én!
(2017.01.29.)
