Kosztolányi Dezső: Tavaszelő

Március 7.-e van és délután pillanatok alatt fehér lett a táj a sűrű hóeséstől. Nem akarja megadni magát a tél, még erőlködik, pedig lassan összeszedhetné már a sátorfáját, hogy helyet adjon a tavasznak.

Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járó-kelő.

A sima, langyos fuvalomra
kinyilanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjúság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,
szívünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.

A jég ropog, s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor,
s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy buborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.