Ez a Villon ballada talán kicsit hosszúnak tűnik, hisz az egész életét meséli el benne, de ne sajnáld rá az időt, igazi élmény.
Az őszi sárban már magamban járok,
s lábam nyomában a Kaszás üget,
hajam deres lett és az utcalányok
másnak mutatják már a mellüket,
s a csillagok is már fakóbban égnek,
mint egykor égtek, mikor este lett:
ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
s az út sarának vézna testemet.
II.
Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belém nyilallt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,
III.
hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nekem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés.
IV.
E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
fúrják bikák agyába a karót,
a verejték nyakamig elborított,
s hörögve haraptam a takarót,
görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
s hogy elkergessem ezt a látomást:
könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
szememmel Vallát vagy a Gorgiászt...
V.
Azóta a pimasz nők, a rideg
barátok, a polgárok közönye,
a hosszú vándorutak a hideg
erdőkben és a hóhér kötele
másra tanított; s mert kiürítettem
a mély pincék minden lőre-borát:
nem félek többé s a halállal ketten
régen vagyunk már pertucimborák.
VI.
Mert korbáccsal vert engemet az élet,
s nem voltam Isten választott fia,
egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
s lábamnak hányszor kellett futnia,
és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
s az urak hiába fennek rám fogat,
ollójával e rút Kor és az Állam
nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
VII.
Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten,
harmincegyben ezernégyszáz után
szalmán hevert, borjak között a testem,
melyek szemembe leheltek puhán,
apám némán állt, mint cölöp a tóban,
s anyám fáradtan súgta: "Jézus, Jézus",
mert én is egy vén, korhadt istállóban
születtem egykor, mint a Nazarénus.
VIII.
És hogy mégsem lett Megváltó belőlem:
az első követ te emeld reám.
E földre gondban és nyomorban nőttem,
istállószolga volt szegény apám,
nagyapám zsoldos s varros homlokára
az évek húztak dühös boronát,
és őseim jeltelen sírhalmára
sohsem ragyogtak gőgös koronák.
IX.
S ezért most, vénen, még két térdre esve
köszönöm Néked, Uram, a nyomort,
hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este
mindenre pökve, szürcsöli a bort,
hogy mámoraim keserűk és búsak
voltak s utam az éj aljába vitt,
hol a sötétben megláttam a dúsak
hatalmát s a szegények titkait.
X.
Köszönöm Néked a kenyér csodáját,
s az éhes gyomor lázadt vágyait,
a tömegszállás fuldokló homályát,
s a vén kórházak sápadt ágyait,
köszönöm Néked álmom lágy varázsát,
s lyukas cipőmben a hideg sarat,
és köszönöm a meddő vágy darázsát,
s a szél zúgását a hidak alatt.
XI.
Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva
nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót,
mert így nem lettem az urak szolgája,
sem népkertekben rizsporos bohóc;
köszönöm, hogy az Ember szenvedését
mind a fülembe súgtad egy napon,
mert így történt, hogy minden versem mélyén
azóta egy húr szól: a szánalom...
XII.
De akkor még minderről mit sem tudva,
üvegből ittam, ha volt, a levest,
és lágy porával megcsókolt az utca,
és rőt borával meglocsolt az est.
Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek,
a játékok, az ég és a folyó,
s az út sarából úgy gurult az élet
cipőm elé, mint egy üveggolyó.
XIII.
Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan,
s az éhségtől állunk már felkopott,
s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam
a pék előtt. S a strázsa elfogott.
Huszonöt botütés jutott ki nékem,
s a kis Montcorbier sovány farát
röhögték éppen a dámák a téren,
hogy ott jött Guillaume de Villon apát.
XIV.
Magához vett és nékem adta lelkét
és címerpajzsa minden csillagát,
és papszívének vénülő szerelmét,
és vén könyvtára ódon illatát,
amelyben annyi titkot magyarázott
kamaszfülemnek ő, a mesterem,
míg kinn a fákon nyári zápor ázott,
vagy tar gallyak hintáztak meztelen.
XV.
Emlékszem: mindig az ablaknál állott,
és elfordítva tőlem mély szemét,
úgy nézett ki az udvarra a pállott
üvegen át, hol lim-lom és szemét
közt gyöngyöket fogott a levegőben,
s aztán megfordult s úgy, mellékesen,
úgy félhalkan és félig elmenőben
marokra szórta őket énnekem.
XVI.
Mert ő tudta a századok múlását,
s régholt bölcsészek minden bánatát,
ő mondta el nekem Róma bukását,
Pláton álmát s a husziták tanát,
hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, mért húzták
bitóra és a britek a szegény
Johannára miért gyújtottak máglyát
Rouen várának sárga főterén?
XVII.
És így volt, hogy tizenhat éves lettem,
s a pandekták közt ültem, kisdiák,
és számra a lihegő nyári estben
mézet csorgattak az akáciák,
s az álmos denevérek lassú kéjjel
ölelgették már kinn a házfalat,
midőn Celeste, a szolgáló, a méccsel
bejött, szőkén, mint az erdei nap.
XVIII.
És akkor persze megtanított arra,
amit egyébként ő már rég tudott,
és a falakról Occam, Zéno, Valla,
az orvosok s az asztrológusok,
Demokritosz, Protágorász és Pláton,
Lucanus, Szent Tamás és Livius,
Áverrhoész, Ptolemeusz és Strabo,
Terrentius, Seneca, Plinius,
XIX.
az írók, az atyák és a bölcsészek,
a tanítványok és a mesterek
pergamen arcuk pusztuló és vénhedt
gőgjével bámulták szerelmemet...
S ezentúl minden éjjel vele háltam,
a Champs de Mars vizes lapályain,
és néztem, míg a harmat hajnaltájban
kék lámpákat gyújtott a vállain.
XX.
És bár a nőknél sok babért arattam,
s a vágy bőrömbe csontig harapott:
a vén könyvekhez is csak hű maradtam
és elnyertem a doktorkalapot:
és akkor a magam lábára álltam,
s úgy éltem már, hol vízen, hol boron,
akárcsak most és nyelvem a vitában
minden tanárt megvert a Sorbonne-on.
XXI.
És akkortájt rímeim már bejárták
az országot meg Párizs városát,
és a barátok régen bennem látták
az új költőt, a héroszt, a csodát,
mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz,
s ha versem átszállna jövő korokba,
úgy megsúgom: hogy azért lettem hérosz,
mert fütyülni tudtam a héroszokra.
XXII.
De megvallom, bár száz rímet faragtam:
koldustarisznya jutott énnekem,
gazdag versek között is szegény maradtam,
s fanyar gondok közt folyt az életem,
s csak titkon csókolództam az örömmel,
míg a züllés mocskos kocsmákba vitt,
és asszonyok közé, kik száz körömmel
fogták kabátom foltos szárnyait.
XXIII.
A szép Gantière asszony, kit annyit vártam,
s akit hajnalig korbácsolt a vágy,
s a szőke Blanche, aki szemét az ágyban
mindjárt lezárta, mint a gipszbabák,
Catherine la Bourcière, ki zsivány argót
beszélt s a piszkos Marion l'Idole:
de legjobban mégis a kövér Margót
szerettem, kiről annyi versem szól.
XXIV.
Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára,
mert Villon akkor késelt és lopott,
hogy Margónak pénze legyen ruhára
s átlátszó ingre, de az átkozott
minden áldott nap megcsalt egy hülyével,
kit orrom előtt a kapualjba vitt,
és máskülönben is gyűlölt s csak éjjel
békültünk össze néha egy kicsit.
XXV.
Mindent, amit magamról s a világról
tudtam, néki, csak néki mondtam el,
felszedtem volna lábnyomát a sárból,
s a holdat néki loptam volna el:
s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,
mért nem szeret és mért nem szeretett?
S akkor felült a pamlagon fehéren,
s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.
XXVI.
És akkor mentem, le az éjszakába,
és egyszer lépve minden járdakőre,
alvó koldusok s rongyszedők közt kába
fejjel előre, mindig csak előre,
a rétekig, s ott néztem vizes arccal:
a téli felhők alján, hogy terül
el, mint megromlott, lila hús, a hajnal,
ólmosan, szürkén, reménytelenül.
XXVII.
Mint tudjátok, ekkor volt, hogy leszúrtam
boros fejjel a rendőrfőnököt,
miért kötél járt volna; de az udvar
s a parlament kegyelme száműzött,
és ott bolyongtam, hol az erdők vadja
között az éjben csak a glóriás
Szent Szűz kísért és Ő, mindnyájunk apja,
aki a fák alatt is óriás.
XXVIII.
Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot
hintett, ha fáradt voltam, el nekem,
és köszönöm a bágyadt holdvilágot,
mely ott kísért a téli kerteken,
amíg magánosan és számkivetve
a Saint Avayl-i kis faluba értem,
hol egy gyönyörű parasztlány nevetve
rég várt a réten a tavaszi szélben.
XXIX.
Fehér csípője ringott, mint a bölcső,
fáradt testemnek drága Ararát,
s mikor megtudta, hogy Villon, a költő
csókolja haja sápadt aranyát:
mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött
szájamba szája s teste lángra gyúlt,
s mellbimbója az éjben úgy vöröslött,
mint málna, mely márványra hullt.
XXX.
Mint harapófogó, ölelt a karja,
asszony még így sohasem szeretett,
fázó testemet testével takarta,
tenyerén vitt, szájából etetett,
s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva
elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen:
szegény gyermek, hogy is sejthette volna,
hogy sok lesz nékem ennyi szerelem...
XXXI.
De mikor ősz lett, nem tudta ölében
már eltitkolni őt, a gyermeket,
s akkor nem kellett senkinek cselédnek,
s ott járt a réteken kikergetett
testével és úgy gondolt rám, lágyan
és harag nélkül; s hogy tél lett, szegény
fiúnkat egy fekete éjszakában
ott szülte meg az udvarunk jegén.
XXXII.
De akkor én már régen messze jártam,
és megláttam az Alpok ormait,
láttam gyöngyöt zsákszámra Génuában,
s láttam Velence gőgös tornyait,
láttam bűnbánóan térdelni a népet
a lateráni szent lépcső tövén,
láttam nyomort s elefántcsont-csipkéket
Bianca d'Este bársonyköntösén.
XXXIII.
Láttam Cumaet s a vörös lángokat
éjjel Nápoly váránál a hegyen,
s fürdő, meztelen, görög lányokat
Palermónál az azúr tengeren,
láttam Brunelleschit az esthomályban,
amint a Dómnál a meszet keverte,
s láttam költőket, kik ezüsttentával
írtak szonettet bíbor pergamenre.
XXXIV.
És így, megöregedve, végigjártam
Germániának minden vén, sötét
gót templomát és aztán megcsodáltam
Ypern csipkéit és London ködét,
míg végül a krétapartokról néztem,
hogy repül Calais felé a sirály,
s matrózok hozták a hírt arra nékem,
mikor kegyelmet adott a király.
XXXV.
S ezért dicsérje néktek most e rímem
hetedik Károlyt, francia királyt,
ragyogjon trónján a liljomos címer,
s övezzen az Úr homlokán gloárt;
a sors útjában csak rózsát fakasszon,
és még hírből se ismerje a bút,
és szüljön néki a királyi asszony
húsz gyermeket. És persze: mind fiút.
XXXVI.
S így értem haza egy nap, hajnaltájban:
a Szajna csendes volt és hófehér,
s legott a hírhedt házhoz vitt a lábam,
hová annyiszor vitt a szenvedély.
És mint szerelmes kamasz: lopva néztem
be a nyitott ablakon - hol tátott
szájjal, zsíros, piszkos pofával, vénen
aludtak: Margó meg a többi lányok...
XXXVII.
Továbbmentem s kiköptem a járdára,
s a kút vizében néztem arcomat,
hajamat, melyet az idő sárgára
mázolt, s a furcsa, hosszú karcokat
a homlokon és aztán felnevettem,
s nem néztem már a víztükröt tovább,
sem a nőket és még azt sem kerestem,
hol vannak már a régi cimborák.
XXXVIII.
Az egyik szolga lett, lovász vagy béres,
vagy az utcán túrja a szemetet;
a másik zöld esernyővel kezében
sétáltat vasárnap nyolc gyereket;
a harmadik nagy úr és hét lovon jár,
s fülébe három prímás hegedül;
de én nem lettem szolga, úr, se polgár,
s így maradtam magamnak egyedül.
XXXIX.
Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom
(vedd tolladat és írd, Frémin papom),
a többit a sárnak és azt kívánom,
ha elköltöznék innen egy napon:
hogy minden cókmókomat pénzzé téve
temessetek el s azt, mi megmarad,
dobjátok az első koldus kezébe,
ki elétek akad.
XL.
De addig, kérlek, hagyjatok magamra,
hogy néhány órát hadd ülhessek én,
amíg az ősz ködöt szitál hajamra
még itt, parányi kertem közepén.
A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul,
s a bokrokon fütyülnek a rigók;
s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul,
kit Rómából hoztak a légiók.
XLI.
S ha megrepedt és megkopott is, mégse
tört össze másfélezer év alatt...
Csend van köröttem s a sápadó égre
vörös felhőket gyújt az alkonyat.
Négyoldalt borzalmas házfalak barnán
merednek a haldokló kert felett.
Lassan sötét lett. Priapusra tarkán
csavarodnak az ázott levelek.
UTÓIRAT, MELY TEMETÉSEMET ILLETI:
XLII.
Ha visszatérek majd a barna földbe,
amelyből gyomnak nőttem egykoron:
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben
pihenjen egykor elfeledt porom.
E temető már régen drága nékem:
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,
s két összehajló, selymes domb tövében
puhábban vár rám, mint az anyaöl.
XLIII.
És olcsó könnyeket senki se ríjon,
ha majd a sírba tesznek egy napon,
szegény fiam, Pierre Armand de Villon
is ott pihen, ki bénán és vakon
jött a világra: de az Úr kitárta
feléje lágy kezét harmadnapon,
s el nem játszott játékait ott játssza
valahol a cukorszín csillagon.
XLIV.
De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek
Armand fiam mellé testem porát:
ott szeretnék pihenni, hol a rétek
benőnek már a korhadt lécen át
a sírdombokra: a temető szélén,
s ott nézném, mint fáradt, vén szerető,
amint az évekkel lassan és békén
a búzaföldbe vész a temető.
XLV.
Meg aztán a kocsma sincs onnan messze,
hol jó bornál egy kis kvartett zenél
gonosz nótákat minden nyári este,
s daluk botrányos szövegét a szél
a zöld sírokig hozza el magával.
Ne szóljatok meg: ki tudja, halott
szívem egy csendes május éjszakában
talán meghallja még a dallamot.
XLVI.
Ültessetek fejem fölé egy árva
kis szilvafát s mellemre pázsitot,
de a kék ég szerelméért ne drága
márványtömböt vagy gőgös gránitot:
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
s bár hóhérkézben lengett életem:
az úgynevezett úri tisztességhez
mégis túl tiszta volt az én nevem.
XLVII.
S ne törődjetek halotti torommal,
jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
s ha nem nagy munka, írjátok korommal
vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
középnagy kőre, amilyen a réten
a lábatok alatt ezer akad:
hogy úgy ki és mi volt az életében,
ki itt enyészik lenn a föld alatt.
XLVIII.
S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.
