Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt, nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek: a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet. Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled, hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet, hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába, és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem, nagy fények birtokában - maradni észrevétlen. Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz, melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz, mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod, csak titkos lebbenését érzékelik a partok. Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal. De hallgattál az első csokor-elmaradásnál, és hallgattál az első kijózanult varázsnál, nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből, csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől. S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már, Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár! Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted, vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Lord: Anyám

Sz. Jeszenyin: Ki vagyok? (fordította: Rab Zsuzsa)

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.

"Mindörökké", "kedvesem", "csak téged"...
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.

Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.

Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel...
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek. 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve. 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom. 

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.