Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt, nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek: a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet. Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled, hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet, hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába, és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem, nagy fények birtokában - maradni észrevétlen. Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz, melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz, mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod, csak titkos lebbenését érzékelik a partok. Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal. De hallgattál az első csokor-elmaradásnál, és hallgattál az első kijózanult varázsnál, nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből, csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől. S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már, Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár! Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted, vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.