Ismerős arcok: Nélküled

Békés Karácsonyt mindenkinek

Arthur Madsen: A zokni

Azt mondják, hogy hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb dolog a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról mérhetetlen szeretet és boldogság tükröződött. Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti „muszájmertmindenkieztcsinálja” dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.
- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sosem született volna meg.
December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.
A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam. A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öregkoromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.
- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hétéves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.
Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi – rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.
Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat. Igen, ez volt az a pillanat. Most értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással jutottam el a karácsonyfámig, amit most gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg az üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoznak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.

Advent

Kedves Látogatóm! Ezzel a kedves kis verssel és szép zenével kívánok szeretetteljes és lelket tisztító adventi készülődést.

Hódsághy Béla: Fenyőfát vettem

Fenyőfát vettem kint a téren,
Sudár fenyő volt, égbe nőtt.
Pár gyerek fázott a fehéren
Szikrázó Jézusfák előtt.
Kisebb, nagyobb... Az arcuk éke
Csupa piros-kék rózsa volt,
S gyöngytiszta szemük szögletében

Egy árva könnycsepp haldokolt.

A vásárt leste valahánya,
Dámát urat, ki felcsapott.
Az árus hümmög: Vigye kánya!
Én mondogatom: Drága bot!
A szót ők mint a halak, pedzik,
A kis halak a kenyeret,
S hogy állt az alku, szól az egyik:
Elviszem én az úr helyett.

A fát, fillér az ára, ötven!
Csak negyven! mond egy kis deres.
Csak húsz! Csak tíz! csattant köröttem
S már a könyök is árverez.
Nevetve mondtam nékik: Ácsi!
Nem lesz a pénzből így misem!
Apróka hang zokogta: Bácsi,
Egy kis kenyérért elviszem!

Egy kis kenyérért... Sírt, sikoltott,
A téren végigvert a hang.
Éreztem, fent a dómban oldott
Kötéllel zúg a nagy harang.
Nem húzza, veri félre senki,
Csak ép a mázsás döbbenet,
A könnyes Isten kéri, zengi
A kenyeret, kenyeret. 

Hull a pelyhes ......

Bizony ez nem mostanában történt, mégis, ilyenkor Télapó közeledtekor eszembe jut ez a régi kis történet, talán ettől a naptól kezdtem gyanakodni, hogy a felnőttek néha füllentenek. 

A december minden gyermek számára egy varázslatos időszak. Ilyenkor megelevenednek a mesehősök, a jóságos Télapó a teli puttonyával, a gonosz krampusz a virgácsával, és őket követi az angyalka, besurranva a kéményen becsempészve a gyönyörű csillogó karácsonyfát, amitől finom fenyő és narancsillat árad szét a jó meleg szobában. 

Nem is tudom az ajándékot vártam jobban, vagy magát a találkozást a Télapóval, de olyan örömmel és félelemmel teli izgalommal mentem az óvodába, talán mint még soha, sőt biztos, hogy soha, mert egyébként nagyon utáltam a betűtésztás zöldségleves és a délutáni alvás miatt. Ám ez egy különleges nap volt, megmondták a nővéreim is, ma a jó gyerek ajándékot kap, a rosszabbja meg kifenekelést a virgáccsal. Ugyan én teljesen biztos voltam benne, hogy ha az a Télapó tényleg mindent lát, csakis ajándékot kaphatok, ellentétben a nővéreimmel, de valamiért nekik mégis sikerült megingatni bennem ezt az erős hitet, így aztán kicsit vegyes érzelmekkel vártam a találkozást. És egyszer csak meghallottuk a Télapó közeledtét jelző csengettyű hangját. Gyomor összeszorul, elbújjak, vagy szaladjak elé, mit tegyek?, de máris kinyílt a kétszárnyas ajtó, belépett a télapó, és jött vele két félelmetes fekete krampusz is, akikre annyira azért nem számítottam. Milyen lehet ez a télapó, ha képes krampuszokkal barátkozni? 

Kicsit gyanakodva méregettem, de némileg megnyugtatott a télapó hátán az a méretes puttony, csak nem lehet olyan rossz ember. Körbeültük a termet kis székeinken és a télapó mindenkihez odament, mondott pár szót és a végén megsimogatta a gyerek fejét, de a zsák csak nem akart megnyílni. Végre odaért hozzám. Már nem tudom mit mondott, egyáltalán mondott-e valamit, csak azt hogy nyúl felém az egyik egyáltalán nem bizalomgerjesztő krampusz, és ekkor megtörtént a baj… Képzeletben már éreztem a virgács suhintását, amit ez a rossz arcú ördögfióka mér rám és nem is tudom hogy történt, de hirtelen elindult a kezem és a  télapó segédjének arcán egy hatalmasat csattant. Nem tudom, melyikőnk rémült meg jobban, de a krampusz álarca a földre került és ott állt előttem teljes valójában Fódi Jani a nagycsoportos óvodástársam, aki a következő pillanatban sírva rohant ki a teremből. Utána rohant a télapó, aki nagy igyekezetében elveszítette a szakállát és így nagyon hasonlított Annus nénire a dadára. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy tényleg Annus néni volt-e, de azt hiszem innentől már voltak kétségeim  a Télapó létezését illetően.