Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt, nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek: a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet. Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled, hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet, hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába, és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem, nagy fények birtokában - maradni észrevétlen. Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz, melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz, mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod, csak titkos lebbenését érzékelik a partok. Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal. De hallgattál az első csokor-elmaradásnál, és hallgattál az első kijózanult varázsnál, nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből, csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől. S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már, Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár! Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted, vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Lord: Anyám

Sz. Jeszenyin: Ki vagyok? (fordította: Rab Zsuzsa)

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.

"Mindörökké", "kedvesem", "csak téged"...
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.

Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.

Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel...
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek. 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve. 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom. 

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Nagy Bandó András: A Szalontüdő

A napokban hallottam a rádióban Nagy Bandó András kis novelláját, melynek címe: A Szalontüdő. Nagyon aranyos kis írás, szerencsére megtaláltam  a neten a filmváltozatot is. Jó szórakozást Neked, kedves látogatóm:)

Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe. Melegséget árasztó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutya hideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei. Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora. Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát. Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba. Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot. Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot. Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében – de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt. Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe. Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát. Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc. Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség. Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből. Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki? És ekkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Ezt a verset 2009-ben már feltettem egyszer, de most rátaláltam Gáti Oszkár lenyűgöző előadásában. Nem hagyhattam ki és Te se hagyd ki, ha szereted a verset! Hidd el, nagy élmény. 

József Attila: Reménytelenül Előadja Latinovits Zoltán

Lassan fél éve, hogy magára hagytam a kis gyűjteményemet és most bizony zavarba jöttem, mert alig igazodok ki saját magamnál, úgy megváltoztatták a feltöltési lehetőséget. 

Ezzel a szép József Attila verssel szeretném megköszönni kitartó  olvasóimnak a  látogatást. 

F. Villon: Az akasztófavirágok balladája (Faludy Gy. átköltésében)

Talán a ballada hangulata nem illik ehhez a szép tavaszi reggelhez, vagy a tavaszi reggel a balladához, de az is lehet, hogy kiegészítik egymást:)  Még gyermekkoromban láttam egy régi magyar filmet, a címe: Vízivárosi nyár. A történetre igazából már csak homályosan emlékezem, de  abban a filmben hallottam először a versből egy részletet, ami kitörölhetetlenül belém vésődött. Olvassátok szeretettel!

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány -
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réten nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már -
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpáját felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
"nézzétek" - mondtam - "mily veres a hó",
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
- hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

A vén zsidót a búzaföldre dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras -
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
- hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül -
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

Ő...... Jevgenyij Vinokurov: Fordította Rab Zsuzsa

  

                                                      Mellém ül enni: asztalon az étel,                                                     
                                                Rám szól: egyél, és megadom magam.
                                                 Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,                 
                                                  Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
                                                    Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
                                                       Vagy felveri a konyhát éneke...
                                                   Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
                                                    Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

Adele - Someone Like You

Kovács Ákos: Közömbös gyógyító ének

Kiírlak magamból, meggyógyulok.

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem.
Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap.
Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én,
hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom,
hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled.
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj.
Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy.
Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.

Csak rám ne nézz…

Compact Disco - Sound of our Hearts

 

Fodor Ákos: Haikuk

Erkölcsi kérdés

A Rés méretén múlna, hogy amit látsz, azt nézed, vagy lesed?

Egy románc szinopszisa

Mind a ketten csak Téged szerettünk. 

Én is - Te is. 

Édesség

Mulatok rajtad. Ha komolyan vennélek? 

megkeserülnénk. 

Seneca gondolata

Salvador Dali: Elfolyó idő

Az élet elég hosszú, sőt bőségesen elegendőnek kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha az egészet jól osztjuk be; 

ha azonban dőzsölő és nemtörődöm magatartásunk következtében szétfolyik, ha semmi hasznos dologra nem fordítjuk, az utolsó kényszerhelyzet hatására csak a végén vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is fogtuk fel, hogy telik.

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben. 

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben. 

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Adele : Set Fire To The Rain

Kosztolányi Dezső: Szerelem

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Ezért hűtlen a hegyipocok: Müller Péter írása

Ugyan a szerző már az első sorban felhívja a figyelmet,  legyünk komolyak,  én mégis végig mosolyogtam az írást,  (megjegyzem, ettől még akár igaz is lehet). 

Ne nevess! Próbáld komolyan olvasni, amit most idézek egy tudományos könyvből. Én is azt tettem. Sorskérdésről van szó.

Szóval egy nagy tudós, Brizendine professzorasszony, aki a Női Kedély- és Hormonklinika alapítója, és a neurobiológiai tanulmányait a Yale és a Harvard egyetemen folytatta, azt írja, hogy kétfajta pocok van. A mezei és a hegyi pocok. Lényegében rokonok, de míg a mezei pocok hűséges, a hegyi pocok nem az. A mezei pocok monogám természetű, és segít a párjának felnevelni az utódokat. A hegyi pocok azonban egy nagy strici - ahogy a tudós mondja: "szabados lelkületű".

Másképp is párosodnak. A hím mezei pocok kiszúr magának egy nőstényt, majd egy hosszú, 24 órás maratoni szex következik. A hegyi pocok azonban - aki a változatosságot kedveli - csak amolyan sitty-sutty aktusokra képes. Igaz, hogy sokra, egymás után.

Itt azonban még nincs vége. Bár mi, emberfiúk már itt is magunkra ismerhetünk! Van a férjtípus és a kurválkodótípus, de amíg az emberben ez csak ritkán válik ilyen élesen ketté, a pockoknál más a helyzet, mert jól figyelj: a kétfajta szex örökre megváltoztatja az agyuk tevékenységét. Az AH (anterior hipotalamusz) elraktározza az élményeket, a partner illatát, és a.... hogy is mondjam?... szóval a szex élményét. Beleég a pocok agyába, és soha többé nem kíván más nőstényt, csak Őt! Az Igazit. Egész életében csak ezt a "nőt" fogja kívánni és szeretni. Hűséges férje lesz, szinte bibliai értelemben, ahogy ez nálunk csak nagyon ritkán történik meg. Ez a mezei pocok.

No de mi van a hegyi pocokkal? Nemcsak engem, a többi férfitársamat ez érdekli. A hegyi pocokkal az történt, hogy bár az ő agya is olyan vazopresszint bocsátott ki, mint rokona, a mezei pocok, de az ő agyában sajnos nem jelent meg az a receptor, mely a monogámia kialakulásához szükséges. Amikor a tudósok blokkolni kezdték a mezei pocok agyában a "monogámia-indukciós receptorokat" - ők is nagy francok lettek, és elhagyták párjukat.

Kövesd a gondolatmenetet, mert itt nem kisebb kérdésről van szó, mint a férfiúi hűségről! Mivel magam is tudósnak készültem, fölmerült bennem a jogos kérdés: vajon a mezei pocok eleve kódolt-e a hűségre, vagy csupán egy felejthetetlen szexélmény égeti az agyába azt? A válasz nem késett. A két pocok agya különböző genetikailag. A monogám pocok receptorának hosszabb a génje! A csélcsap pocoké rövidebb! Sejtettem. Amikor beültették a hosszabb génváltozatot a hegyi pocokba - ő is hűséges lett, szegény. Követed ezt ésszel?

Vagyis hiába ölelte őt a párja úgy, ahogy egy nő csak ölelni bír, minden bűverejével, érzéki művészetével, tapasztalatával, odaadásával, ügyességével - a nőstény a hegyi pocok "férjet" képtelen volt hűségessé tenni, mert genetikailag kódolva volt az agya! Ez a helyzet, Tisztelt Bíróság! Az agyunk kódolva van. Nem tehetünk róla!

Tetszett volna nem egy hegyi, hanem egy mezei pocokkal párosodni! Akkor most nem lenne botrány, válóper, és lenne, aki a kis pockokat fölnevelné, és akkor még mindig ott van a nem morális és vallásos, hanem az abszolút tudományos kérdés: be lehet-e ültetni hosszabb géneket a hűtlen pockokba? Mert ha igen - a kérdés meg van oldva.

Nekem például - bár sokszor éreztem a kísértést - kifejezetten mezei pocok természetem van. Hosszú génjeim vannak, de nem mindig. Sajnos. Az embernél az a probléma, hogy nem pocok. Mert lelke, szelleme, tudata van. Megkísérthető, akkor is, ha hosszú génjei vannak. Bonyolultabb lény, mint a pocok. Zavarosabb, érzékibb, bűnösebb, sóvárgóbb, gátlásosabb is.

Ahogy ismerem magunkat, férfiakat, alig vannak közöttünk mezei pockok.

Fodor Ákos: Monológ

Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel.
A biztosnál is mondj kevesebbet - még, ha
kopárrá lesz is a látszat így;
hogy a keserű csalódásban oly gazdag világ
édes-csalódás-állománya (olykor és esetleg)
gyarapodhassék.
                       Ezt csakis a Kevesebb által érheted el.
Sokból túl sok van. Az embléma
rég eltakarja a tárgyat, az ár az árút,
a nyelv a beszédet.

                       És talán

örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben
sosem ejtesz ki a szádon afféle
hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint
"örökké", mint "soha".

Heltai Jenő: Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szíved
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni- mert felelni kell-
Az életed hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyett?

Ha menned adná az isteni csoda,
Mondd:visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mond másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, ahol ma vagy?

Hol elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhatsz és harcolhass megint?

Ezért, a díjul zsugorin kimért
Keserves édes pici életért?