És ismét a papnő szólott, mondván: Beszélj nekünk az Értelemről és a Szenvedélyről.
És ő válaszolt, és ezeket mondta:
Lelketek gyakran csatatér, melyen az értelem és a mérlegelés vív háborút a szenvedéllyel és az étvággyal.
Vajha lehetnék békéltető a ti lelketekben, hogy a szembenállást és a viszálykodást egységgé és dallammá oldhatnám.
De hogyan tehetném, ha ti magatok nem békéltetitek, nem szeretitek a bennetek élő elemeket?
Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek tengerjáró hajóján.
Ha a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül
sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.
Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a
szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig
lobog.
Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni, hogy dalra keljen;
És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély
minden nap új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé
repüljön.
A megítélést és az étvágyat tekintsétek úgy, mint két kedves vendéget házatokban.
Bizonyára nem kedveznétek egyiküknek a másik rovására, hiszen aki az
egyikre nagyobb tekintettel van, az elveszíti a hűségét és szeretetét
mindkettőnek.
A hegyek között, amikor az ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülsz, és
osztozol a távoli földek, mezők békéjében és derűjében - akkor csöndben
mondja azt szíved: Isten az értelemben nyugszik.
És amikor vihar kél, és a hatalmas orkán megrengeti az erdőt, és a
mennydörgés, a villám az ég fenségét hirdeti, szíved félő tisztelettel
mondja azt: Isten a szenvedélyben mozdul.
És mivel mind egy-egy lélegzet vagytok Isten kebeléből, falevelek
vagytok Isten erdejében, néktek is az értelemben kell nyugodnotok és a
szenvedélyben mozdulnotok.
Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.
A napokban hallottam a rádióban Nagy Bandó András kis novelláját, melynek címe: A Szalontüdő. Nagyon aranyos kis írás, szerencsére megtaláltam a neten a filmváltozatot is. Jó szórakozást Neked, kedves látogatóm:)
Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a
lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le
hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és
szalontüdő illatát árasztó levegőjébe. Melegséget árasztó oázisok voltak ezek,
a nagyváros kutya hideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor
találkahelyei. Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe
hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a
sakk elismert tudora. Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez
buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája,
bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször
kipróbált szalontüdőjének illatát. Pár perc múlva ott állt a pult előtt a
hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe,
szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd –
mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba. Pár perc alatt fordult,
végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér
mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban
kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot.
Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a
szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan,
ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette
szájához a gőzölgő szalontüdőt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában,
akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva
állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a
vonatot. Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is
megfordult a fejében – de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott
főtt ételt. Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző
szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá
közelebb eső részébe. Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt,
csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut
is, marad is” örök érvényű igazságát. Nem siettek. Mozdulataikban ott
rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól,
de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az
ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc. Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük”
állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának
egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott
a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol
valóban vizsgázni kényszerül az emberség. Főhősünk némi makacsságot mutatott,
szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart,
így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó
nélkül kiballagott a büféből. Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a
szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna,
óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki? És ekkor, abban a
pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt
ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A
szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját
szalontüdőjét…
Ezt a verset 2009-ben már feltettem egyszer, de most rátaláltam Gáti Oszkár lenyűgöző előadásában. Nem hagyhattam ki és Te se hagyd ki, ha szereted a verset! Hidd el, nagy élmény.
Lassan fél éve, hogy magára hagytam a kis gyűjteményemet és most bizony zavarba jöttem, mert alig igazodok ki saját magamnál, úgy megváltoztatták a feltöltési lehetőséget.
Ezzel a szép József Attila verssel szeretném megköszönni kitartó olvasóimnak a látogatást.
Talán a ballada hangulata nem illik ehhez a szép tavaszi reggelhez, vagy a tavaszi reggel a balladához, de az is lehet, hogy kiegészítik egymást:) Még gyermekkoromban láttam egy régi magyar filmet, a címe: Vízivárosi nyár. A történetre igazából már csak homályosan emlékezem, de abban a filmben hallottam először a versből egy részletet, ami kitörölhetetlenül belém vésődött. Olvassátok szeretettel!
Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány -
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réten nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már -
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpáját felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
"nézzétek" - mondtam - "mily veres a hó",
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
- hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
A vén zsidót a búzaföldre dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras -
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
- hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül -
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.
Mellém ül enni: asztalon az étel, Rám szól: egyél, és megadom magam. Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel, Olvas, söpör, szalad, mert dolga van, Mezítláb ténfereg öreg zakómban, Vagy felveri a konyhát éneke... Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban? Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.
Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem.
Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap.
Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én,
hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom,
hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled.
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj.
Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy.
Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.
Az élet elég hosszú, sőt bőségesen elegendőnek kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha az egészet jól osztjuk be;
ha azonban dőzsölő és nemtörődöm magatartásunk következtében szétfolyik, ha semmi hasznos dologra nem fordítjuk, az utolsó kényszerhelyzet hatására csak a végén vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is fogtuk fel, hogy telik.
