Anna and the Barbies feat. Kiss Tibi: Márti dala

Minden tragikus halálesetkor, amikor  fiatal ember távozik hirtelen közülünk, az ember újból átgondolja az életét, és rájön, mennyire igaz, Gandhi mondása: "Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod"

A csend beszél tovább

 

Nyugodj békében "Cipő"

Moldova György: Lefelé a lejtőn

Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:

Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám,
se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem
két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni. A
piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim
hamiskártyásnak kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek,
de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált. A Normafa laposabb
lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta,
hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam,
egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem,
hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal.
Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy
csodálatos egybeszabott kék sí overált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben
párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt.

És este - mert azért nem akartam túl sok szemtanút - ott álltam a
tubenthali pályán. Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából,
hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam.
Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen
megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is,
úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már
nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem, és nem láttam
senkit, lekuporodtam.

Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak
egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes
natúr szépségemben mutatkoztam. Egyszóval lekuporodtam, és a költővel
szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre
a síléc megindult alattam. Úgy látszik, rosszul vágtam le a
hóekehelyzetet.

Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties
sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a
nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a
pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon. Mit mondjak, voltam
már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban: "Istenem, ha túlélem,
adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra".

Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni,
kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a
bugyimat. A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az
elsősegélyhelyre. A bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a
törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába. Míg az
orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.

- Ön szintén kezdő, uram?

- Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös
lesiklóbajnoka vagyok, és most először sérültem meg.

- Mi történt?

- Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam
nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje
a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a
vakbél-operációjának a helye is látszott egyébről nem is beszélve.
Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem,
hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány.
Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?

- Én is, mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a
nyolcnapi üdülési díjat.

Pink Floyd: Coming back to life

Így kell ügyesen pecázni

A kis  agyafúrt.

Komlósi Lajos: Téli emlék

 

A párás ablakon át nézem: 

fehér a nappal, fehérek az esték. 

Szívemben is csend van egészen, 

csak itt-ott zsong fel egy távoli emlék.

 

Cigaretta most a jóbarát. 

A kósza füstben ábrándok lebegnek, 

kirajzolják bársonypuha szád 

s a füsttel együtt a semmibe vesznek.

 

Zenél a csend, ringat a magány. 

Lehet, hogy egyszer mégis elfelejtlek. 

Emlékedre fátylat sző az árny 

s ráhullanak a vattapuha pelyhek.

B. Radó Lili: Ketten a tükör előtt

Nézz a tükörbe: hajam őszül,
a szemed alján szarkalábak.
Nézésed már nem harcos nézés,
s az én szemem is könnybe lábad.

Fehér kendővel intek Feléd:
kössünk békét, én régi párom.
Így, deres fejjel, visszanézőn,
mért harcolunk még mindenáron?

Belefáradtam, hagyd a harcot,
hisz oly hamar öregszünk, meglásd.
Nézz a tükörbe: őszülünk már.

Mikor fogjuk szeretni egymást?

Adam Hurst: Midnight Waltz

Ez a zene egy kis múltidézés,  egy letűnt világ édes-bús hangulatát idézi számomra. Magával ragad és elandalít.

Garai Gábor: Sokáig élni

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

Reményik Sándor: Hogy örvénylik....

Hogy örvénylik a csend: már feneketlen;
Az idő éjfélre jár, hull a hó;
Én az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...

A lámpám ég, a lelkem alig pislog,
De jó a lelkemen e félhomály;
Ilyen lehet az Isten közele -
És ilyen lehet a közel halál.

Ilyen lehet egy ködös szerelem,
Amelynek célja nincs és vágya nincs;
Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,
S a sötét szívnek mégis drága kincs.

Magam vagyok és boldog egyedül,
Az álmaimmal; - az álom erő,
Mikor a valótól már elszakadt,
S titáni árnyék: végtelenbe nő!

Élet portáján ha koldulni röstel
És felmagaslik némán, feketén,
És megy a maga külön útjain:
Koronás árnyék, fejedelmi rém!

Magam vagyok és boldog egyedül,
A múló élet messze, messze van,
A lámpám ég, a szívem alig rezdül,
Csak álmaim röpdösnek hangtalan,

Magam vagyok és boldog egyedül,
Éjfél után. Künn örvénylik a hó;
És az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...

Keresztes Ildikó: Magányos csónak

Kislány a szerelemről

Minden a bokorral kezdődött:))

Kahil Gibran: A Próféta (Részlet)

És ismét a papnő szólott, mondván: Beszélj nekünk az Értelemről és a Szenvedélyről.
És ő válaszolt, és ezeket mondta:
Lelketek gyakran csatatér, melyen az értelem és a mérlegelés vív háborút a szenvedéllyel és az étvággyal.
Vajha lehetnék békéltető a ti lelketekben, hogy a szembenállást és a viszálykodást egységgé és dallammá oldhatnám.
De hogyan tehetném, ha ti magatok nem békéltetitek, nem szeretitek a bennetek élő elemeket?

Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek tengerjáró hajóján.
Ha a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.
Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig lobog.
Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni, hogy dalra keljen;
És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély minden nap új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé repüljön.

A megítélést és az étvágyat tekintsétek úgy, mint két kedves vendéget házatokban.
Bizonyára nem kedveznétek egyiküknek a másik rovására, hiszen aki az egyikre nagyobb tekintettel van, az elveszíti a hűségét és szeretetét mindkettőnek.
A hegyek között, amikor az ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülsz, és osztozol a távoli földek, mezők békéjében és derűjében - akkor csöndben mondja azt szíved: Isten az értelemben nyugszik.
És amikor vihar kél, és a hatalmas orkán megrengeti az erdőt, és a mennydörgés, a villám az ég fenségét hirdeti, szíved félő tisztelettel mondja azt: Isten a szenvedélyben mozdul.
És mivel mind egy-egy lélegzet vagytok Isten kebeléből, falevelek vagytok Isten erdejében, néktek is az értelemben kell nyugodnotok és a szenvedélyben mozdulnotok.

Flaisz János festménye: A Próféta

Fodor Ákos: Haiku

Élet 

A csók: költészet.
A szeretkezés: dráma.
A többi: próza.

Jó, tudom, és nem kétlem, tudod:
együtt töltöttük az egész napot,
- de annyit most kérdezhetek talán,
hogy közben, csak egyszer is, gondoltál-e rám.

Figyelmeztetlek:
szavatosságom lejárt.
Vigyázva használj.

Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt, nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek: a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet. Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled, hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet, hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába, és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem, nagy fények birtokában - maradni észrevétlen. Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz, melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz, mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod, csak titkos lebbenését érzékelik a partok. Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal. De hallgattál az első csokor-elmaradásnál, és hallgattál az első kijózanult varázsnál, nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből, csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől. S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már, Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár! Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted, vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Lord: Anyám

Sz. Jeszenyin: Ki vagyok? (fordította: Rab Zsuzsa)

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.

"Mindörökké", "kedvesem", "csak téged"...
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.

Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.

Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel...
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek. 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve. 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom. 

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Nagy Bandó András: A Szalontüdő

A napokban hallottam a rádióban Nagy Bandó András kis novelláját, melynek címe: A Szalontüdő. Nagyon aranyos kis írás, szerencsére megtaláltam  a neten a filmváltozatot is. Jó szórakozást Neked, kedves látogatóm:)

Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe. Melegséget árasztó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutya hideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei. Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora. Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát. Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba. Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot. Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot. Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében – de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt. Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe. Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát. Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc. Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség. Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből. Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki? És ekkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Ezt a verset 2009-ben már feltettem egyszer, de most rátaláltam Gáti Oszkár lenyűgöző előadásában. Nem hagyhattam ki és Te se hagyd ki, ha szereted a verset! Hidd el, nagy élmény.