Békés Karácsonyt mindenkinek

Arthur Madsen: A zokni

Azt mondják, hogy hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb dolog a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét. A mise után hazafelé menet hógolyóztunk, hóembert építettünk és lelkem mélyén azt akartam, hogy soha ne legyen szenteste. Pedig délután már feldíszítettük a fát, szorgosan aggattuk rá az ódivatú díszeinket. Ilyenkor csodálva néztem a szüleimet, akiknek arcáról mérhetetlen szeretet és boldogság tükröződött. Nekem az egész karácsonyi készülődés egy évenkénti „muszájmertmindenkieztcsinálja” dolognak tűnt. Gyűlöltem a gyertyafényt, gyűlöltem a karácsonyfát, gyűlöltem a mákos gubát, de legjobban mindig azokat a nyamvadt zoknikat utáltam, amiket karácsonyi ajándékként kaptam. Szegények voltunk, másra nem tellett. Azt soha nem vettem észre, hogy több ajándék nincs a fa alatt. A szüleimnek nem volt ott semmi, mégis boldogan nézték a gyertya pislákoló fényét. Ünnepek után az osztálytársaim büszkén mutogatták az új, divatos kabátot, a több színben pompázó távirányítós autót, vagy éppen a legmodernebb kvarcjátékot.
- Arthur! Te mit kaptál karácsonyra? - kérdezték tőlem többen is. Úgy tettem, mint aki nem hallja, inkább a tankönyveimet bújtam.
- Biztos megint zoknit kapott - nevetett fel valaki az osztályterem másik felében.
- Zoknis Madsen!- harsogták többen is, amit lenéző, gúnyos kacaj követett. Kívülről közöny látszott rajtam, de belül keservesen sírtam, és azt kívántam, hogy Jézus Krisztus bárcsak sosem született volna meg.
December huszonnegyedike van. Újra. Sok - sok év telt már el a gyermekkori karácsonyok óta, de az érzés nem változott. Egyszerűen képmutatásnak tartottam az egészet: karácsonyfástól, csillagszóróstól, mindenestől. Az életemben sok minden változott. Megöregedtem, családom sosem volt. Egészen fiatalon kerültem a városba. Rég volt, nagyon rég. Most is ugyanott lakom, a szürke bérház negyedik emeletén tengetem silány életemet.
A mai reggelen viszont feltűnően frissen ébredtem. Iszonyú mehetnékem volt, így kora délelőtt már a belvárosban sétálgattam. Nem sokan jártak az utcán, rajtam kívül csak pár ember lődörgött céltalanul. Néhány bolt még ma is kinyitott, de szinte kongtak az ürességtől. Séta közben orromat friss kalács illata csapta meg. Éhes voltam, ezért betértem az agyondíszített péküzletbe és vettem egy szép, barnára sült buktát. Isteni illata volt. Erre mondják, hogy összefut az ember szájában a nyál. Már indulni készültem kifelé, amikor az eladó utánam szólt:
- Uram! Van itt még egy kiló szaloncukor, vigye el! - kínálta nyájasan. - Elfér az még a fáján, olcsón adom.
- Nekem nincs is fám! - mondtam majdnem, de inkább magamban tartottam. Csomagolja be! - böktem ki nagyvonalúan, majd kifizettem, és komótosan távoztam. A gondolataimba mélyedve botorkáltam az elnéptelenedett utcákon, a gyerekkori karácsonyfánk képe jelent meg előttem. Egyedül csak a színe tetszett. A gyönyörű, zöld színe, ami szinte ontotta magából a természet minden csodáját. Még a göcsörtös ágak, a csonkának látszó tűlevelek és az ósdi fa-, és papírdíszek sem tudták ezt az egyszerű bájt elcsúfítani. Volt üvegdíszünk is, egy fehér ruhás angyalka, amit szüleim mindig a girhes kis fenyőfa pöttömnyi csúcsára tűztek. Szaloncukorról álmodni sem mertünk. Még most, öregkoromban is idegenül szorongattam, a halványbarna papírzacskóba gyömöszölt finom édességet.
- Bácsi! Vegye meg ezt a fát! - zavarta meg elmélkedésemet egy csilingelő gyerekhang. Odafordultam, és megilletődve néztem a hétéves forma, aranyszőke hajú kislányra. Kék szemei mosolyogva tündököltek, ártatlan arcát már pirosra csípte a decemberi hideg. Már nem voltam messze otthonomtól, szemem sarkából láttam is a koromsötéten ásítozó utcai ablakomat.
- Hát te? Miért nem vagy otthon? - morogtam rá bizalmatlanul. - Apukád már biztosan keres.
- Nekem nincs apukám - felelte a kislány, és leheletével melengetni kezdte apró kezecskéit.
- Az anyukám otthon fekszik, beteg - folytatta halkan, de a hangjából életerős dac áradt. - Ha eladom a fát, a pénzből veszek neki gyógyszert. Az lesz a mi karácsonyi ajándékunk.
A kislány szavai hallatán először kirázott a hideg, majd még soha nem érzett melegség öntötte el a szívemet. Ösztönből cselekedtem. A fát azonnal megvettem és a pénz mellé a kislány kezébe nyomtam a zacskó szaloncukrot is. Hálásan nézett fel rám, de törpének éreztem magam mellette.
Az előbb találkoztam a Jézuskával, ezt neked küldi – rebegtem, és remegő kézzel nyújtottam felé a buktát.
- Bácsi! Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy gyógyítsa meg az anyukámat! - kért meg a kislány, mire én elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Siess haza édesanyádhoz! - szólaltam meg enyhén köhécselve.
- Boldog karácsonyt, bácsi! - nézett rám édesen, és megsimogatta a kezemet.
Ezután magamhoz vettem az apró, girhes fenyőfát, és elindultam a hideg, magánytól fuldokló lakásom felé. Otthon előkapartam a régi, ócska díszeket, és felraktam őket a fára. A fehér ruhás üvegangyalkát finom mozdulatokkal ráerőltettem a csonka csúcsra, majd az utcai ablakhoz vonszoltam magam. Mélabúsan bámultam a halott utcát és őszintén irigyeltem a szemközti házban a karácsonyfa köré gyűlt, boldog családokat. Igen, ez volt az a pillanat. Most értettem csak meg szüleim boldogságát a pislákoló gyertya fényénél. Lomha, darabos mozgással jutottam el a karácsonyfámig, amit most gyönyörűnek láttam. Leültem a tövébe, és remegő kézzel simogattam meg az üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoznak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.

Advent

Kedves Látogatóm! Ezzel a kedves kis verssel és szép zenével kívánok szeretetteljes és lelket tisztító adventi készülődést.

Hódsághy Béla: Fenyőfát vettem

Fenyőfát vettem kint a téren,
Sudár fenyő volt, égbe nőtt.
Pár gyerek fázott a fehéren
Szikrázó Jézusfák előtt.
Kisebb, nagyobb... Az arcuk éke
Csupa piros-kék rózsa volt,
S gyöngytiszta szemük szögletében

Egy árva könnycsepp haldokolt.

A vásárt leste valahánya,
Dámát urat, ki felcsapott.
Az árus hümmög: Vigye kánya!
Én mondogatom: Drága bot!
A szót ők mint a halak, pedzik,
A kis halak a kenyeret,
S hogy állt az alku, szól az egyik:
Elviszem én az úr helyett.

A fát, fillér az ára, ötven!
Csak negyven! mond egy kis deres.
Csak húsz! Csak tíz! csattant köröttem
S már a könyök is árverez.
Nevetve mondtam nékik: Ácsi!
Nem lesz a pénzből így misem!
Apróka hang zokogta: Bácsi,
Egy kis kenyérért elviszem!

Egy kis kenyérért... Sírt, sikoltott,
A téren végigvert a hang.
Éreztem, fent a dómban oldott
Kötéllel zúg a nagy harang.
Nem húzza, veri félre senki,
Csak ép a mázsás döbbenet,
A könnyes Isten kéri, zengi
A kenyeret, kenyeret. 

Hull a pelyhes ......

Bizony ez nem mostanában történt, mégis, ilyenkor Télapó közeledtekor eszembe jut ez a régi kis történet, talán ettől a naptól kezdtem gyanakodni, hogy a felnőttek néha füllentenek. 

A december minden gyermek számára egy varázslatos időszak. Ilyenkor megelevenednek a mesehősök, a jóságos Télapó a teli puttonyával, a gonosz krampusz a virgácsával, és őket követi az angyalka, besurranva a kéményen becsempészve a gyönyörű csillogó karácsonyfát, amitől finom fenyő és narancsillat árad szét a jó meleg szobában. 

Nem is tudom az ajándékot vártam jobban, vagy magát a találkozást a Télapóval, de olyan örömmel és félelemmel teli izgalommal mentem az óvodába, talán mint még soha, sőt biztos, hogy soha, mert egyébként nagyon utáltam a betűtésztás zöldségleves és a délutáni alvás miatt. Ám ez egy különleges nap volt, megmondták a nővéreim is, ma a jó gyerek ajándékot kap, a rosszabbja meg kifenekelést a virgáccsal. Ugyan én teljesen biztos voltam benne, hogy ha az a Télapó tényleg mindent lát, csakis ajándékot kaphatok, ellentétben a nővéreimmel, de valamiért nekik mégis sikerült megingatni bennem ezt az erős hitet, így aztán kicsit vegyes érzelmekkel vártam a találkozást. És egyszer csak meghallottuk a Télapó közeledtét jelző csengettyű hangját. Gyomor összeszorul, elbújjak, vagy szaladjak elé, mit tegyek?, de máris kinyílt a kétszárnyas ajtó, belépett a télapó, és jött vele két félelmetes fekete krampusz is, akikre annyira azért nem számítottam. Milyen lehet ez a télapó, ha képes krampuszokkal barátkozni? 

Kicsit gyanakodva méregettem, de némileg megnyugtatott a télapó hátán az a méretes puttony, csak nem lehet olyan rossz ember. Körbeültük a termet kis székeinken és a télapó mindenkihez odament, mondott pár szót és a végén megsimogatta a gyerek fejét, de a zsák csak nem akart megnyílni. Végre odaért hozzám. Már nem tudom mit mondott, egyáltalán mondott-e valamit, csak azt hogy nyúl felém az egyik egyáltalán nem bizalomgerjesztő krampusz, és ekkor megtörtént a baj… Képzeletben már éreztem a virgács suhintását, amit ez a rossz arcú ördögfióka mér rám és nem is tudom hogy történt, de hirtelen elindult a kezem és a  télapó segédjének arcán egy hatalmasat csattant. Nem tudom, melyikőnk rémült meg jobban, de a krampusz álarca a földre került és ott állt előttem teljes valójában Fódi Jani a nagycsoportos óvodástársam, aki a következő pillanatban sírva rohant ki a teremből. Utána rohant a télapó, aki nagy igyekezetében elveszítette a szakállát és így nagyon hasonlított Annus nénire a dadára. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy tényleg Annus néni volt-e, de azt hiszem innentől már voltak kétségeim  a Télapó létezését illetően.

Algernon Charles Swinburne: A terhek balladája

Gyönyörűszép nők terhe. Hiú kéj,
S szégyellt-édes, öngyilkos szerelem,
S bús öregség, mely nappal jőni fél,
Éjszaka oson tolvaj-lépteken,
Hogy őszt hagyjon a szőke tincseken,
S bánat, mely úgy szól, mint öröm beszéde,
S csömör, mely bérért tart csak ébren:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Vásárolt csókok terhe. Jaj, amit
Gyermek gyümölcse soha meg nem áld;
Egy életen át, estétől hajnalig,
Reggeltől estig, egy életen át
Vacogó ajkad és vacogva zárt
Szemhéjaid azt súgják, tűzben égve,
Hogy a szerelmet szégyelld és utáld:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Mézes szók terhe. Jöjj, född el fejed,
Ess térdre és sírj; mert ez alja-nép,
Mely agyba-főbe dicsér s hízeleg,
Rád se hederít majd, ha jő a vég.
Ha jő a vég, ártéri hordalék
Lesz arcod ingoványos süppedéke,
Honnan meddő tenger visszalép:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Hosszú élt terhe. Egy kis halál
Lesz álmod, és ébredned rettenet;
S éjszaka szólsz: „a nap csak kelne már”,
S szólsz reggel: „Ó, a nap csak halna meg.”
Napok unalma ruház és etet,
S bújsz a bűnbánat nehéz köntösébe,
Gyász lesz a fátylad, és gond lesz öved:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Ragyogó színek terhe. Fényvesztett
Aranyt látsz majd, s a zöld lesz szürke folt,
És arcod is olyan lesz, mint ezek,
A régi látás hamvaiba holt.
S a kegynek mondhatod: „Valaha volt”.
S múlt csókok holtát kell megérned, élve,
S szólván, szavadban könnyek árja fojt:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Bús számvetések terhe. Jő a nap,
Mely minden elmúlt napodról felel:
Mint múlattad időd, utad, szavad,
Kivel volt lenned jó s édes kivel,-
Míg tűntében visszáját veti fel
A régi órák minden édessége,
S a végső perc pokol-tüzet lehel:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Négy évszak terhe. Lombtörő szelek
Tavasszal, s közben hó és jégesőz,
A nyár, amely zöld bánatot gyűjtöget,
S nyomor vackán fetrengő, buja ősz,
Mely az évre sóváran visszanéz,
Amíg a máglya hamva hull a szélbe,
S tél, annyi nyavalyával ismerős:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Holt arcok terhe. Nem szerethetők
Többé, nem láthatók, nem foghatók,
Fény s árny határán váltva libbenők,
A szedett földön sírva kaptatok,
Hol csűr nem áll, nem sarjadnak magok
S kétes napok kurta lélegzetére
Pereg, pereg a sóhajtó homok:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Túlságos öröm terhe. Odahagy
Élet s boldogság, tiszta arcú kéj;
Lábad alá dagaszt sűrű sarat,
Metsző szelet bocsát fejed fölé;
S mi piros volt, lesz vértelen fehér,
S mi igaz volt, hazugság lép helyébe
S mi nappal volt, helyébe lép az éj:
Minden emberi vágynak ez a vége.

Ajánlás

Herceg, s mind, akit víg öröm ölel,
E rímet vésse jókor még eszébe:
Mert élni édes, ámde halni kell.
Minden emberi vágynak ez a vége.

Márai Sándor: Halotti beszéd

Garai Gábor: Bizalom

                                  S ha százszor is becsapnak és ezerszer
                                  csalódom abban, kinek szívemet,
                                  mint álmából a rózsát, kitakartam,
                                  s ha épp az árul el, kit életemmel
                                  fedeztem én,
                                  s ha tulajdon fiam
                                  tagad meg,
                                  s ha nem harminc ezüstért,
                                  de egy rongy garasért adnak el engem
                                  barátaim,
                                  s ha megcsal a reménység,
                                  s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
                                  és elátkozom már, hogy megszülettem,
                                  s ha csak a bosszút hizlalja a hála
                                  híveimben,
                                  s ha rágalom kerít be,-
                                  akkor se mondom,hogy nem érdemes!

                                  Akkor se mondom, hogy nem érdemes
                                  hinni az emberben, akkor se mondom,
                                  hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
                                  élet.-

                                  De csöndes szóval eltűnődve mondom:
                                  bizalmam sarkig kitárt kapu,
                                  nem verhet rá lakatot a gyanú;
                                  ki-bejár rajta bárki szabadon.

                                  Egy besurrant csaló tiszteletére
                                  nem állítok őrséget tíz igaznak!
                                  Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
                                  megtisztálkodva ma betérhet újból;
                                  ki kétélű késsel jött ide ma,
                                  köszönthet holnap tiszta öleléssel!

                                  Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
                                  Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
                                  kegyelmet a hazugnak,
                                  nem tudok
                                  mentséget a könnyes képmutatásra,
                                  s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
                                  akár a nyers önzés orvtámadását.

                                  De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
                                  Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
                                  porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
                                  dühünk lehűl,
                                  csak szerelmünk örök.

                                  S halandó gyarlóságai között
                                  csupán maga az ember halhatatlan.
                                  Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
                                  irgalmas vára bizalomból épül;
                                  s az önmagával vívott küzdelemben
                                  csak jósága szolgálhat menedékül.

Havasi Balázs: The Storm

Ötödik Sally: Pokolbál

 

 

Könnyű léptű, halovány leányka,
- benne léha vágy még fel nem ébredt -
sápadtan készült álarcos bálba,
régi vágya: titkos álom-élet.

A tej-szín orcát fedte maszk homálya,
de midőn egy ifjú mellé lépett,
s erős karját fonta derekára,
a fehér álca vörös lánggal égett.

Ám túltéve magát első haragján,
keze megpihent a fiú kezén,
s zene csendült fel angyalok hangján,

értő fülnek izzító költemény.
A nő már repült partnere jobbján,
s az ördög kacagva súgta: légy enyém

The Unbending Trees - Alfred's Lovesong

Kahlil Gibran: A próféta (részlet)

 

És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
És ő így válaszolt:
Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.


És egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről.
És ő így szólt:
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.

1956. október 23.

Szilágyi Györgyre emlékezve

A mai nap elhunyt Szilágyi György, költő, író, humorista. Egyik legismertebb műve, a Hanyas vagy című monológ, melyből film is készült. Hallgassátok és nézzétek szeretettel, hisz ez maga a történelem.

Kenny G - Forever In Love

Sade: By your Side

József Attila: Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy,
szaladsz, akár a reggeli szél.
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat,
és most tisztábban világit
kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
veszek takarót vaságyamra.
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az szegénységemhez,
aki szeret téged,
és az Úr is szereti nagyon,
és engem is szeret az Úr,
nem jön soha nagy fényességgel,
nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,
akik nagyon kivánnak látni téged,
és nagyon szépen néznek majd terád.
Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,
nem tépem le rólad a kabátot,
és elmondom mind a sok tréfát,
mert sokat kieszeltem azóta,
hogy te is örülj.
Majd elpirulsz, lenézel a földre
és kacagunk hangosan,
hogy behallatszik szomszédunkba.
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,
és fáradt, összetört álmukban
majd elmosolyodnak ők is.

Leonard Cohen - Love Itself

Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

A haldoklókkal csókolóztam,
az elmenőkkel cimboráltam,
izzadt hajuk simítva hosszan
ágyukhoz álltam.

Marasztaló igéket
súgtam fülükbe, mint az élet,
de hívta őket a nagy út,
és én kötöttem nékik a halálban
batyut.

A távozók
elvitték a lelkem darabjait,
csak én maradtam itt,
és most a hit
porukkal egy lett, mint avitt
ruhájuk, és széthulltak ama szók
és szájukon is megrohadt, amit
adtam nekik, a csók.

Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
elásta, és most a határtalan,
mély földbe van,
s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

Barátaim,
halványodik énnékem itt a szín,
hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
gyakran mosolygok, többször hallgatok.
De érzem egyre, vár rám sok erős,
jó ismerős,
hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
nem félek.

Szalóki Ági: Ősz

Ötödik Sally versei

Annyira örülök, hogy elkezdtem a blogolást, mintha kitágult volna ezáltal a világ számomra. Egy-két kattintás, és máris egy teljesen új világba érkezem, sok-sok érdekes olvasnivaló, versek, bölcs gondolatok, elmélkedések,  gyönyörű zenék, fotók közé. A mai estém egy részét Ötödik Sally sok-sok iróniával és humorral fűszerezett furcsa vers gondolatai között töltöttem, és bizony nagyon jól éreztem magam közöttük. Sajnos megjegyzésre nincs lehetőség a blogjában, így nem kérhettem engedélyt tőle, hogy elhozzam ide pár versét. Remélem nem fog érte megneheztelni, olvassátok szeretettel:) 

vágy-

egy fura törpe
ajtód előtt toporog,
bekopog,
menedéket kér,
állítja,
épphogy csak betér,
de hazudós-
marad ő,
s reggelre
benned
óriássá nő. 

A háló hőseire

Mennyi mirelit mosoly, hideg ember,
enter mögül szökött téboly-playboy,
és seregnyi puccos parázna...
Hol láncait, hol a rongyot rázza,
de láza már semmitől nem szökik az égig,
csak végigballag sanyarú sorsán,
és birka módján kántálja
a szerinte-valót -
fölötte kutyát ugat a hold...

Őszbe forduló

fáradtan ébredt a nap.
reggel avarszín sugarak
lopták magukat szemembe,
a fal is rőt-aranyra festve ragyog -
odakint dideregnek a hajnalok.
tegnap még vörös pipacsok szirmait
simogatta szégyentelenül a szellő,
mára ráncos homlokú felhő
uralja a búzavirágszín eget,
a levelek sápadón búcsút intenek
a feslett ruhájú faágnak.
gólyák, darvak szállnak délnek,
az ősz utat tapos lassan a télnek...

Ötödik Sally